KaiBlog

Tudjátok, amikor már az ötödik ember mondta nekem, hogy semmi sem fog megváltozni azzal, hogy valaki nagykorú lesz, csak pár csekkel több lesz a postaládában, már majdnem elhittem, hogy így van.
De csak majdnem. Mert akkor arcon csapott a rút valóság.

Nem, nem fog egész Budapest felvonulást szervezni a tiszteletemre. Egy ember sem fog kedvesebben nézni rám az utcán, a boltban, a buszon. Az iskolában nem fog kirobanni egy konfettisdoboz érkezésemkor, a tanárok nem fognak kivételezni velem. Egy férfi sem lesz kevésbé tuskó, mint előtte.
Összességében véve tényleg nem fog semmi láthatóan változni, igen.
Csak hogy aki már elmúlt 18, az észre sem veszi, előtte milyen korlátozások vették körbe. "Leugrok egy sörért", gondolja és halál nyugodtan meg is teheti. Nem ugrik össze a gyomra egy-egy szórakozóhelyre belépéskor - legalább is nem attól tart, hogy nem engedik be - de ezek még a kijátszhatóbb dolgok. Igen, én sem vagyok szent.
Akkor kezdek bepöccenni, amikor a könyvtárból nem tudok kikölcsönözni egy rohadt könyvet, amit a következő hétre kéne kiolvasnom, és máshol nincs. Mert hogy a tagsághoz nem elég ám egy felnőttkorú hozzátartozó (bátyám), nem bazdmeg, rögtön a szüleimet kell odavinnem. Különben meg rohadjak meg, nem kapok semmit.
Vagy amikor egy mobilt akarok venni, amihez nem előfizetéses kártyát kérek, és kijelentik, hogy ez így bizony nem lesz jó, a szüleimmel kell jönnöm. Nekem meg már mindenem tele volt a szülinapom előtt másfél hónappal ezzel a szemétkedéssel. Ráírattam bátyám nevére - aki mellesleg ott szobrozott mellettem - aztán cseszhették az egészet megfele.
Mintha ilyenkor minden csak azért létezne, hogy szembesítsen a ténnyel, másfél hónap miatt kell órákig szívnom.

Az első dolgom a szülinapom után az lesz, hogy beíratkozom a könyvtárba. Aztán meg a saját nevemre íratom a mobilomat. Aztán meg megünnepelem, hogy végre megtehettem ezt a kettőt.

Néha annyira rossz, hogy a zene ennyire befolyásolni tudja az embereket.
Véletlenül rátaláltam egy két évvel ezelőtti számra, ami akkor eléggé meghatározó szerepet játszott az életemben. Annyira rossz érzés volt hallgatni. Sokkal gondtalanabb és boldogabb voltam...
Annyi biztos, hogy egyelőre 2008 volt életem egyik legjobb éve.
Most épp DnB-vel mosom a gondolataimat, ne úgy kelljen lefeküdnöm, hogy alig bírom visszatartani a sírást.

Ez mindig segít.

Mostanában sokat filozofálok azon, vajon ki, mennyi emléket tart meg otthon. Én az az ember vagyok, aki a legkisebb szemetet is megtartja, ha az egy fikarcnyit is fontosnak számít. Éppen ezért kezd a szobám lassan egy szemétdombhoz hasonlítani...
Talán szanálni kéne már.
Az a baj, hogy képtelen vagyok rá. Amikor már eljutok odáig, hogy na akkor most aztán rendet rakok, végül ott kötök ki, hogy órákig tartó nosztalgiázás után szépen visszarakom őket a szekrénybe. Túlságosan megbecsülném az emlékeket?
De mi szüksége van az embernek tárgyakra ahhoz, hogy emlékezzen? Hiszen ami fontos, az valószínűleg megmarad az emberben sokáig. Talán örökre... Talán nem.
Azt hiszem emiatt a "talán" miatt gyűjtök mindent. Nem akarok felejteni, és nem is fogok. Minden megmarad bennem, még ha ez sokszor rossz is. Még ha ez azzal is jár, hogy néha felszakítgatják a forradozó sebeket.
Mindenre emlékszek, de mindent megbocsájtok. Csak egy naiv idióta teszi ezt.
De hát, ez vagyok én.

Szuperdepresszív poszt vége.

És igen.
Szalagavató. Ezt is túléltük.

Igazság szerint már a kezdete előtt elegem volt az egészből, az állandó felhajtásból meg az összes hülyeségéből. Aztán jött pár még kellemetlenebb tényező közben is; a családom jól lebaszott, pedig értük csináltam az egészet... és ez meg is adta a kezdő löketet az afterpartyra.
Ott folytatódott, hogy mikor mi már elindultunk volna a helyszínre, a metró már nem járt. A legkisebb fogalmunk ezzel el is veszett a tájékozódással kapcsolatban. Lövésünk sem volt, hova kellett volna mennünk. Az egészből végül egy másfél órás séta lett keresztül-kasul a városban, és mivel Annával mindketten délben ettünk utoljára, kaját is kellett volna szereznünk. Mikor már fél Pestet átsétáltuk és egy nyitva lévő boltot sem találtunk, kezdtünk igencsak bosszússá válni. Aztán az egyik saroknál felkiáltottunk:
- NON-STOP!!
- MANNA!
Igen, a Manna Non-stop Abc-t találtuk meg.
Vettünk egy satnya szendvicset, elfeleztük, és végre a gyomrunk elégedett lehetett. Valamennyire. Miközben hol egyikünk, hol másikunk evett, szorgosan hívogattuk Barbit, mivel már mindenki ott volt rajtunk kívül. Hála neki aztán éjfélre már el is jutottunk a Közgázhoz, ahol is egy morcos biztonsági őr fogadott - először ki se nyitotta nekünk az ajtót - aztán pedig beállhattunk a ruhatár kígyózó sorába. Álltunk, álldogáltunk, kezdtük unni, mikor is a ruhatárosok kijelentették, hogy nincs több szabad hely. A tömeg felbolydult, indokoltan, bárhova nézett az ember, üres fogasokat látott. Pár magabiztosabb ember felcsattant, mire a két fazon nem épp odaillően kezdett el ordibálni és hadonászni.
- Nincs több hely, fel tudod fogni?! Nem tetszik, el lehet takarodni!
Én pedig álltam és próbáltam visszatartani az idegességtől és az egész faszomkivan hangulattól a könnyeimet. A végén Réka sietett segítségünkre, mivel ő kicsit tökösebb ember, mint én és Anna együtt véve, és végül kiderült - csodák csodájára! - hogy basszus, hát van még hely és kártya is hozzá!
Hogy mik vannak!
Így hát flegma arccal, nagy kegyesen hajlandó volt elvenni tőlem a kabátot és mellé beszedte a 200 ft-os díjat is. Csak azon gondolkoztam el, hogy mi a francnak vettem meg az X ezer forintos karszalagot, ha konkrétan mindenért levarrnak még tőlem és még seggparasztok is?
Mert a pultosok sem voltak jobbak, egyik fancsalibb pofát vágott, mint a másik. Komolyan... Milyen hely ez...? Ezekben fel sem merült, hogy értünk dolgoznak, és ha normálisak, talán máskor is visszajövünk...? Bah...
Na mindegy.
Miután sikeresen megszabadultunk a kabáttól, lementünk a többiekhez. Ők már igencsak jó hangulatban voltak, így úgy döntöttünk, mi sem maradunk le tőlük. Elfurakodtunk a pultig, ahol iszonyatos tömeg volt. Az első kört nagyjából negyed óra várakozás után tudtuk csak megvenni, aztán rájöttünk, hogy ez egy négy oldalú pult, és a többi oldalon kevesebben vannak. A felfedezésünk örömére gyorsan vettünk még pár kört bal oldalon, és hamarosan már mi is pont olyan vidámak voltunk, mint kedves barátaink.
Nehézkesen ment a feloldódás, de utána nagyon király volt az egész. Mindenki bulizott, táncolt, nagyon jó volt a hangulat. Ilyen jól még nem éreztem magamat. Szinte egész este zúztam,általában változó társaságban.
Tényleg jó volt. Visszasírom.
Csak akkor vált kellemetlenebbé a helyzet, amikor megtalált egy fazon és sehogysem tudtam levakarni magamról. Na, hát az kimaradhatott volna igazán.
Zárás körül mentünk, igaz mi még Annával simán visszamentünk volna, de a tömeg már felfelé jött. Hazasétáltunk, beszélgettünk még úgy fél órát a már hazaérkezett sráccal - a szendvicsen még mindig jót mosolygok - aztán hat körül lefeküdtünk aludni. Tízkor már talpon is voltunk és hamarosan már hazafelé tartottunk.

Szalagavató csak egyszer van az ember életében. Akármennyire is foglalkozunk vele, mindenkinek fontos. És akármennyire is igyekezett a világ, én akkor is jól éreztem magamat. Hát, ez van.

Csak úgy mellesleg, ez itt az osztálytáncunk:

Leljétek örömötök benne.

Babits

                              Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
                              Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
                              Mit láttam benned? Magam végzetét.
                              Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
                              Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
                              Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
                              Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
                              S te? Egy torzonborz állat vágyait.
                              Én? Istent, akit meg kell váltani.
                              Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
                              S később? Hogy az ellenség én vagyok?
                              S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
                              Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
                              S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
                              S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
                              Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
                              S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
                              S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

Szabó Lőrinc

Nem tudom.
Már a blog sem a régi. Nem hozom a régi színvonalat.
Ennyire megváltoztam volna?

Annyira kellemetlenül érzem magamat egy-két hete. Megmagyarázhatatlan balsejtelmem van állandóan és még a legnyugodtabb percemben sem tudok kikapcsolni. Ilyen rég nem volt már, és nem örülök, hogy megint ez van velem...
Nyilván az egész helyzetem közre játszik ebben, de az ilyen érzés más előtt szokott lenni.

Bosszantó, de mostanában nem is magam miatt aggódok.
Jövőre mindenki felvételizni fog valahova. Vagy felveszik oda, vagy nem. Sokan művészeti egyetemre fognak jelentkezni, ahol aztán tényleg komoly túljelentkezések vannak. Félek a barátaim kudarcérzésétől, hogy azt fogják hinni, nincs bennük elég az egyetemhez. Nem akarom, hogy feladják az álmaikat, a céljaikat, hogy semmire se vigyék az életben. Nem tudnám elviselni.
Még ha engem fel is vesznek, mit érek vele, ha öt év múlva találkozok valakivel és látom, hogy csak elfecsérelte az idejét? Ez egyszerűen... bűn.
Boldognak akarom látni őket, sikeresnek és elégedettnek. Nem kell feltétlenül kapcsolatban lenniük velem, hiszen úgy is el fogunk távolodni egymástól a gimi után. Elég az, ha tudom.
A saját álmaimat sosem fogom megvalósítani, de nem engedem, hogy mások ezt megengedjék maguknak. Az összes barátomban megvan a lehetőség, látom és tudom is.
Én nem vagyok egy vezető típus, de ezt eddig is tudta mindenki. Nem tudok senkit sem egyengetni az útján. Éppen ezért félek ennyire.
Hogyan tudnám bárkiben is megtartani a lelket, ha nem is beszélek vele?
Ezen kívül ez nem is rajtam múlik. Én mindent megpróbálok. Próbáljatok meg ti is. A szívem törne ketté, ha feladnátok.
Ne dobjátok el az álmaitokat senki és semmi miatt.

Mára ennyit, remélem későbbre is hasznos lesz. Már ki kellett adnom magamból. Ideje nekiállni az olaszházinak.

Találtam egy rohadt jó horoszkópos oldalt, mindenkinek ajánlom:
josda.zsozirisz.hu/horoszkop/europai_kinai_horoszkop.html
Vigyázat, nagyon pontos.

Na, velem is ugyanaz történt, mint az összes többi ismerősömmel, aki elment egy nyílt napra.
Rohadtul be vagyok fosva és úgy érzem, hogy szart sem tudok. Tudjátok, én egy igazán realista ember vagyok a magam módján, úgyhogy van igazság abban, amit mondani szoktam. Legalább is azt hiszem.
Szóval rá kéne gyúrni erre az angolra.
Egyébként az Elte nyílt napján voltam. Azért is szakadnak szét lassan az idegeim.

És az a legbosszantóbb, hogy végre lenne bennem a tanulási kényszer, erre előző héten hiányoztam és azt sem tudom, mit kéne csinálni a (matek) feladatokkal. Annyira igazságtalan az élet.

Két hét múlva lesz a szalagavató is, az osztály meglepően kibírhatatlan a lezáratlan ügyek miatt. Öröm már csak hallgatni is, ahogy a megbeszélések folynak. Beleszólni inkább nem szólok bele... dönteni nélkülem is tudnak. Mondjuk hetekkel tovább veszekednek mindenen, de valami mindig van. Igen. Az élet nagy igazsága.

Viszont!
Borús gondolataimat ismét el tudom terelni valamivel, mégpedig az FMA új openinjével. Olyan jó. (L) 

Igen, rátok erőltetem, bwahaha.

Na, szóval, visszatérve az angolra... lehet, megint meg kéne látogatnom a Métiszt... mert valakinek rugdosnia kell, különben soha a büdös életben nem állok neki semminek.
De olyan jó, hogy van szabadidőm~
Mindegy. Addig is emésztem tovább magamat.

Poszt legalján lehet kinyomni a zenét.
Gondoltam megemlítem, mert engem eléggé idegesíteni szokott, ha valami csak úgy elindul.

S eljött ama idő, mikoron Nóri két hónapnyi erős küzdelem után sikeresen lebetegedett.

Komolyan, ha legközelebb is ilyen jó kedvem lesz egy nap pihenés után, többször fogom megtenni. Mit nekem bedugult vagy épp csöpögő orr, holmi szédülés, fejfájás, ha mégis jobb a kedvem, mint az előző két hét alatt valaha is volt!
Csak a testem döglődik, szellemileg pár napos fénykoromat élem. Elég kérészéletű a boldogságom, ami az illeti.
Igaz elég sok mindent terveztem a hétre, de sikeresen lékett ütött rajta a sors.

Tehát, Nóri, mit nem szabad csinálnod legközelebb:
Nóri már régóta masszívan szedte a vitaminokat, ami igazán meglepő dolognak számított, hiszen Nóri mindig általában mindent elfelejtett. Így hát mindenki igazán büszkén tekinthetett rá; végre valami, amit kezelni tud. Még ha "az" egy vitaminos doboz is.
De aztán minden megváltozott.
A csapások ott kezdődtek, hogy elfogyott a Bérescsepp. Nóri mindig elfelejtett újat venni - hiszen ez már nem tartozott a fogom-letekerem-megiszom-kategóriába - és mivel mindig a cseppek után vonult a többi vitaminhoz, a folyamat első láncszemének hiányával az egész sorozat megszakadt.
Nóri ilyenkor olyan volt, mint egy nyomorult gép, ami nem tud túllépni egy hibán. Mindig újra kezdte és mindig megakadt. És csak nem sikerült megoldani a helyzetet.
Így teltek az unalommal teli napok, míg végül elérkezett a Szilveszter. Nóri egy olyan ruhát vett fel, ami az egész hátát szabadon hagyta, tehát nem volt éppen tanácsos egy szál szarban a téli hidegben parádézni. Főleg akkor nem, ha az ember immunrendszere épphogy fel tudta építeni az alapozást a szervezetben.
Nos, Nóri mégis megtette. Első alkalommal hideg volt, másodiknál rohadt hideg, harmadiknál jaj-már-megint-ez-a-geci-hideg, negyediknél kabátot vett, ötödiknél elázott. Meg persze közben passzívdohányzott, mert az milyen mókás dolog.
Másnap reggel már érezte is munkája gyümölcsét egy kaparó torok kíséretében.
És persze azt is nagyon értékelte, hogy a húsz hasonló életmódot folytató ember közül csak ő betegedett le.

Háromszoros hurrá a meghűlésnek!

És egy kis januári hangulatteremtő zene, mert annyira megtetszett.

Hát,

Boldog Új Évet

már megint.
Kicsit fáradt és morcos vagyok, szóval mindenki ilyen stílusra számítson.

A szilvesztert Annával töltöttem, egész jól éreztem magamat annak ellenére, hogy alig tudtam feloldódni. Úgy tűnik, eléggé elszoktam már a bulizástól, szóval még a temérdek mindenféle sem segített. De azért jó volt.
Bár úgy látom, vagy torok-, vagy mandulagyulladásom lett, mert egész este kabát nélkül voltunk kint persze. Jaj, de jó.

Hétre értem haza, négykor keltem, most meg már megint hülye vendégek vannak és azt várják el tőlem, hogy én foglalkozzak is velük. Persze, még mit nem. Hagyjanak már békén...

Mostanában mindig eszembe jutnak olyan dolgok, amik tavaly ilyenkor történtek, és ez is elveszi a kedvemet. Eléggé megváltozott az életem egy év alatt.

Emlékszem, mikor még kisebb voltam, teljesen felvillanyozott, amikor hajnali háromkor hazajöttünk és órákat írhattam a naplómba. Jó kedvem volt... igazából indok nélkül.
Máskor nem aludtam, és úgy néztem ki, mint egy élőholt, de álmos nem voltam.
Minden január elseje jó kedvvel telt el, most meg csak baszom a rezet és morgok.

Nem tudom, mit fog hozni a jövő.
Ha összeszedem magamat és célirányosan rágyúrok mindenre, akkor szerencsés évem lesz. Ha meg nem, akkor valami OKJ-s szakmán fogok rohadni két évig.
Annyira már nem félek a felvételitől. Már tudom, hogy nem annyira kemény, mint amilyennek elképzeltem. De ettől még az én évfolyamomban kétszer, háromszor annyian vannak, mint az egy évvel későbbieknél, és még sorolhatnám.
Igazából félek a kudarctól.
A magánéletem pedig pont olyan fog maradni, mint eddig volt, ha jól sejtem. Nekem bárki bármit mondhat, nem fog hatni rám. Eleve nincs szükségem egy újabb nyűgre, ami minden nap szembesít azzal, hogy nem vagyok normális, vagy azzal, hogy nem való nekem egy párkapcsolat. Nem vagyok szomorú, nem vagyok depressziós. Sokan gondolják úgy, mint én, és sokan élnek inkább egyedül.
Itt vannak a barátaim. Ők majd foglalkoznak velem, ha ráérnek.

Most keresek egy lapot és felírom rá a fogadalmaimat.

Te jóságos szent szűz Mária, decemberben csak egy posztot írtam.
Hát ez borzalom.

De most gondoltam egyet és igyekszem ideköpni valami értelmeset is, ha már eddig nem sikerült. Na meg az évet szépen kell lezárni.
Ma végre nem volt semmilyen vendégeskedés, a szünetben először. Komolyan, annyira idegesítő, hogy az összes téli szünet abból áll, hogy meg kell látogatnod a harmincötödik nagynénidet is, különben sértődés van. Most persze az a baj, hogy szart sem eszem sehol, mert már annyira elegem van az állandó zabálásból meg a sok sütiből.
Azt a négy órát pedig, amit este itthon töltök, nem használhatom pihenésre, különben ha gépezni merészelek, netalántán még játszani is (!) akkor anya teljesen fel van háborodva hogy nem angolt/olaszt/magyart/törit tanulok és csak elbaszom az időt a semmire.
Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyiket is kinyitottam volna eddig. Ugyan. Ma volt egy TELJES SZABAD NAPOM (L) és ennek örömére elolvastam a Kurázsi mamát. Majd hétvégén jöhetnek az Esti Kornél novellák, mert valamikor annak is neki kell állni.
A Közhelynek nekikezdtem, de annyira megvan bennem az egész, hogy nem tudok arra koncentrálni, ahol épp tartok, és így naponta jó, ha három sort írok hozzá.
A szünet kezdete óta teljesen beleszerettem a System of a Down-ba, fogalmam sincs, eddig hogy ismerhettem csak pár számukat. Olyan tájékozatlan vagyok néha. : D

Nos, hogy az évet nézzük,
ez egy elég szar év volt.
Kezdődött ott, hogy januárban mindenki mellőzni kezdett, én meg nem vagyok olyan ember, aki a másikra fogja erőltetni magát. Eleve instabil jellem vagyok, de ettől kezdve méginkább azzá váltam. A február még rosszabb volt, és a vége felé a legjobb barátnőm úgy gondolta, hogy nincs többé szüksége rám. Már rég volt, de még mindig eszembe jut néha esténként, mennyire rossz volt egy-egy pofon. Ekkor kezdtem különangolra is járni, szóval minden kedd és csütörtök délutánom/estém teljesen le volt foglalva. Érdekes, hogy hogy tudtam megoldani a kötelezőket akkor... mindenesetre egyáltalán nem romlottak a jegyeim. Márciustól május elejéig folytatódott a lelki leépülésem, aztán pedig egyre többet kezdtem eljárni esténként. Ezeket nem részletezném, azt hiszem. Nyáron egész jól megvoltam, megdöntöttem az eddigi két napos rekordkapcsolatomat öt héttel. Általában mindig volt valami dolgom... illetve fogjuk rá. Augusztusban megint angoloztam, szóval az élet kicsit lelassult minden szempontból, de azért még jött és ment pár egynapos arc. És szeptemberre már meg is volt a nyelvvizsgám. Ez a félév... meg csak úgy eltelt. De komolyan. Bár most már kicsit stabilabban állok a lábamon, még mindig ott tart a mindennapi rutinom, hogy ha az aznapot túlélem, akkor minden rendben. Kezdhetjük az egészet elölről holnap.
Velősen és tömören ennyi lennék én 2009-ben. Egy hisztis, mindenen síró szerencsétlenség, aki próbálkozik a szociális élettel, sikertelenül. : D

Az év legjobb dolgai (nem sorrendben..):
- FMA és az ezzel járó megszállottságok
- Réka, aki bennem tartotta a lelket (L)
- Amikor nem voltam másnapos a vodkától
- Egy maréknyi ember, aki mégsem feledkezett meg rólam
- Balaton és a balatoni képek : D
- Májki és a közös baromságaink
- A tudat, hogy sokan szeretik, ahogy írok.

A rosszakat inkább hagyjuk.
Remélem a 2010 jobb lesz. Eleve páros.
De ha nem kapom össze magamat, akkor bizony elég siralmas vége lesz. Szerencsére ez még csak a jövő zenéje.
Basszus, most rossz kedvem lett. De jó, hogy az eszembe juttattam. XD

És már csak két és fél hónap és 18 vagyok.

És talán jövőre megtalálom a saját lelki nyugalmamat is.

If you pray, I'll feel it.

So call for me, from there

I will leave my ears open and answer them.

From a world we'll never met again.

Ezt... csak úgy. Mert már megint elsírtam magamat rajta.
Francért kell nekem ilyeneket olvasni alvás előtt. Megyek és belefojtom magamat a kádba...

Egyébként meg nem történik velem semmi, azért sem írok.

(BOLDOG SZÜLINAPOT ITT IS, MÁJKI!)

Igen, tudom, rég írtam már...

Igazából eléggé szétszórt vagyok, például ahogy megnyitottam a blogot, jutott eszembe, hogy jó lett volna, ha ma is olvasok egy órát a kötelezőmből.
Az életem eldöcög magában, vagy iskolában vagyok, vagy otthon. Nem sok mindenből áll az életem mostanság; vagy írok, vagy kockulok, vagy úgy teszek, mintha tanulnék.

Mivel ez a három dolog mind időigényes, nehezen tudom összeegyeztetni őket. Most épp három történetet írok szinkronban, még életemben nem voltam hajlandó megengedni magamnak ezt. De aztán megoldtam annyival, hogy az egyiket a gépen, a másik kettőt pedig külön füzetekben írom.

Az előrehozott érettségim lecsengett, ma vettem át a papírt. Az írásbelim 79%-os, a szóbelim 72%-os lett. Igazság szerint eléggé haragszom magamra, mert ha az írásbelit nem csapom össze, ötös lett volna. Így csak 78%-os lett, amit igazából nem nagyon engedhettem volna meg magamnak ennyi idő után. Tudom, hogy sokkal jobban teljesíthettem volna, erre meg az ötös ponthatár alját karistolom. Azután, hogy a nyelvvizsgám 76%-os lett... egyszerűen katasztrófa.
Annyira jó lenne, ha nem érezném azt, hogy az anglisztika nem az én súlycsoportom...

Egyébként eléggé kiegyensúlyozott vagyok, eltekintve az alváshiányból következő emlékezetkihagyásoktól és hülye viselkedéstől.

Az influenzával meg már a tököm is tele van. Annyira idegesítő. Eddig is létezett influenza, és érdekes módon eddig is haltak bele páran... én is voltam már beteg, mégis élek. Ugye élek?
Nem hiszem, hogy ez a h1n1 az egészséges, felnőtt/fiatal szervezetben okozott volna tüdővérzést meg egyéb hasonló dolgokat. Én már egyébként is lemaradtam az oltásról, de igazából nem is tudom, mennyire szükséges megtenni. Jobban tartok a vakcinákban lévő dolgoktól, mint attól, hogy esetleg influenzás leszek.
Egyébként is, szedek Béres cseppet, c-vitamint és hagymát is eszek. Ennyire egészséges rég volt már a szervezetem.
Utálom, hogy minden csak a pánikot kelti, és nem számol be arról, hogy mi a háttér.

Hamarosan december. Hála az égnek. Nagyon nem szeretem a novembert. Horoszkópbuzi lévén hiszek abban, hogy ilyenkor mindenki kicsit "skorpiósabbá" válik. És ez nem jó, mert ez hisztikkel, feszültséggel és bonyodalmakkal jár.

Csak legyen már téli szünet...

Meguntam a címben a betűs számolgatást, úgyhogy áttértem a közönséges számos megoldásra.

A nap tanulsága:
(magyarfakt)

"- De most képzeljétek el, milyen durva lenne, ha lenne egy osztálytársunk, aki minden nap hazamenne és estébe nyúlóan írna...
- Na de Peti, épp itt ül melletted egy ilyen.
- Mi? Te, Nóri?"

Hát most erre mit mondhatnék... Minden ember félre ismer. :(

Öt év után elérkeztünk a gépem újratelepítéséhez.
Igazán szívfacsaró.
Bátyám épp most pakolja át az összes dolgomat apa terrás vinyójára.

Tök durva volt. Ma reggel kinéztem az ablakon, és észre vettem, hogy sárgulnak a fák. Csütörtökön még nem voltak ilyenek... látszik, milyen gyakran mozdulok ki. Jellemző.
KURVÁRA UNATKOZOM ÉS NEM TÖRTÉNIK VELEM SEMMI.
Éppen ezért ez is egy tökéletesen felesleges bejegyzésnek minősül. Csak már valamivel el kell ütnöm az időt. Írói válságom továbbra is tart a történeteim fölött, és most egyébként sem tudnám folytatni őket...
Bah.

És valamivel elő kell segítenem, hogy álmodjak. Már három estét elpazaroltam, többet nem akarok...
 

Nóri ült és meredt maga elé.
Szobáját beterítette a nemrég kihordott muskátli virága, levele, kibaszott sok bogara.
Nóri ült és rettegve figyelte, ahogy egy poloska végigmasírozik a szőnyegén. Vakmerő bátorsággal hirtelen felpattant helyéről, kiiszkolt a szobából, majd a porszívóval tért vissza.
Sok hülye bogár, dögöljetek meg mind...

Áh, lehet, mégis csak bemegyek majd a magyarra érettségi után. Nincs kedvem pótolni. Csak 50 oldal Az átváltozásból, végzek vele, és semmi gondom nem lesz.
Jaj, de nem akarok négyig a suliban lenni. Főleg, mert elvileg moziba megyek.
Mindegy, majd ellógom. Hahaha. Ha.

Azért kicsit lehangoló, hogy minden előre megtervezett dolgot lemondott mindenki nekem. Most komolyan tíz napig itthon fogok rohadni?! Nemár...

Egyébként ez a Kafka annyira nem is borzalmas szerintem. Én jót nevettem a "táncikáló lábain" :D Ah, olvasom is tovább.
 

Tegnap gondoltam egyet és újratelepítettem a Lineage 2-t.
Rámtört a nosztalgia. Ahogy néztem a funszerveren a 12 kis híján fullos, tápos karakteremet, rádöbbentem, hogy én ezzel nem tudok játszani. Annak idején sosem L2-ztem egyedül, teljesen el is szoktam a kezelésétől... kicsit lelombozódtam.

Nos, ebben az egy hónapban sikeresen kiderült, hogy egyrészt transzvesztita, másrészt pedig tudathasadásos vagyok. : DDD Vagy lehet, csak leszek? Ki tudja.
Tébolyult Tudathasadásos Transzvesztita... aahh, élvezzétek az alliterációt.

Egyébként meg össze kéne szednem magamat. Az eredményeim átlagosan nem kétségbeejtőek, de olaszból, nyelvtanból és bioszból egyre rosszabb leszek. Tehát Nóri, tessék nekiállni.
Mondjuk úgy sem fogok...

Holnapután érettségizek. Esküszöm, még az osztályozóvizsga előtt is jobban izgultam. Ahogy ránéztem pár érettségifeladatra... hát, hirtelen nem is tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Komolyan ez az érettségi? Na mindegy... Remélem tényleg olyan, és nem dobnak a képembe egy teljesen más feladatsort. Mert akkor tényleg egy jóízűt fogok kacagni.

Na, most pedig nekiállok írni, igaz matekot is kéne még tanulni.
De az ráér.

Emlékszem, két évvel ezelőtt ilyentájt kötötték ki tőlünk otthon a netet, és ugyanitt gépeltem a bejegyzéseket. Az iskolában, sok ember között, és utáltam itt lenni. Most is utálok, de csak akkor, ha a hátam mögött is léteznek diákok. Főleg így blogozás közben. Pöh.

Már csak háromnegyed óra és három. Utána már csak fél óra és szóbeli. Ezért is vagyok itt, mert nem volt értelme hazamennem. A billentyűzet túl hangosan kopog és én túl gyorsan gépelek. Nem szeretem ezt a helyet.

Lassan kezdek a két hetes írástalan korszakomba lépni, ami nem jó. Egy csomó dolgot írnék szívesen, de a hónapok 10. és 20. napja között mindig nagyon keveset tudok produkálni. Csak onnan tudom, mert három-négy hónapja dátumozok mindent szösszenetet, és inkább a hó első felében alkotok. Tiszta furcsa. Nem szeretem az ihlettelen napjaimat.
Életek értelme a 20. oldalnál tart (ezelőtt valahogy elszámoltam a lapokat, azért volt több), mással még nem volt hajlandó elkezdeni foglalkozni.

Hűha, mindjárt három. Gyorsabban telik az idő, mint vártam...

Jaj, de mekkorát fogok én ma még égni. Óriásian kibaszottul nagyon nagyot, és meg kell tennem. Remélem valami könnyű témát kapok, különben tényleg meghalok.

Most ideült mellém egy lány és belémolvas szóval befejezem.

Réges rég eldöntöttem, hogy nem fogok írni semmit rólad itt. Semmit.
Te provokáltad ki.
Hogy érdekel-e téged? Hidegen hagy. Pont annyira, mint én téged.
Csak egyszerűen nem tudom elviselni, hogy olyan dolgokat varrsz a nyakamba, amik nem igazak. Ettől neked tisztább lesz a lelked? Akkor tedd ezt. De akkor sem ez az igazság...
Vagy mégis?
Nem, valószínűleg nem.
Tudod, sokat gondolkoztam azon, hogy miattam romlott-e el a barátságunk. Az a jó öreg szeptember vajon miattam fordult-e olyanná, amilyenné? Az egésszel megcáfolhatom-e azt a mondást, miszerint "Tedd meg és bánd meg, mielőtt megbánnád, hogy nem tetted meg?"
Igazából mindenhez két ember kell.
Azt mondod, csalódtál bennem. Azért csalódtál bennem, mert kértem egy kis szünetet utána.
Arra még sosem gondoltál, hogy azért kértem időt, hogy átgondolhassam?
Nem, ez fel sem merülhet. Nyilván azért, mert egy ótvar ember vagyok, és másra nem is tudok gondolni, csak hogy nehogy a közeledben lehessek. Nekem minden ilyen dolog után szünet kell. Mindenkitől kértem, azért, hogy lecsillapodjanak az érzéseim és hogy sorba rendezhessem magamat.
Bár tudom, ettől még akkorát kellett bennem csalódni, hogy többé nem is tudtál hozzám normálisan viszonyulni. Érdekesnek tartom, hogy mégis miben csalódtál, mikor időközben rájöttél, hogy te is olyan vagy, mint én?
Örök rejtély marad.
Tehát akkor ott tartunk, hogy én tehetek mindenről gyakorlatilag, nem voltam tekintettel rád, és észre sem vettem, hogy te csak tetteted a jókedvedet.
Ismertél te engem egyáltalán?
Januárig folyamatosan bűntudatom volt, mert én ilyen vagyok. Magamat hibáztatom. Na meg te is engem. De persze, nyilván ezt is csak kitaláltam. Bizonyára tökéletesen elégedett voltam a helyzettel, hogy te is szenvedsz, én is szenvedek, és mindketten boldogtalanok vagyunk, csak úgy teszünk, mintha mégsem lennénk azok!
Februártól meg már ismerjük a helyzetet.
Szerinted az volt erre az egészre a megoldás, hogy kivonsz az életedből? Eleve hogy voltál képes túllépni rajtam, amikor én akkora csalódást okoztam benned, hogy hónapokig azt se tudtad, hova nyúljál, én meg még vagy egy évig nem tudtam?
Miért hiszed azt, hogy neked jobban fájt, mint nekem?
Túlérzékeny lettem, magamba fordultam, és senkinek nem sikerült azóta sem a közelembe férkőzni. A remény mindig is bennem volt, hogy egyszer ráeszmélsz arra, hogy az állítólagos legjobb barátnőddel mit tettél. De persze, te csalódtál bennem, csalódtál, csalódtál. Én legalább hatszor csalódtam benned. Mégis képes voltam pár nap után feltápászkodni és azt mondani: "nem baj, de legközelebb légy szíves üss kisebbet." Persze ez lényegtelen. Csak megjátszom magamat, és úgy teszek, mintha rosszul érezném magamat. Mert én ilyen vagyok, ugye?
Szeptemberben azt hittem, komolyan elhatároztad már magadat. Teljesen abban a hitben éltem, hogy nekem ez a rendeltetésem; mindig csak megbocsátani, aztán az utolsónál végleg mellettem maradsz.
Ugyanazt csináltad, mint ötször ezelőtt. Ez volt szeptember kilencedikén. Kiborultam, kiöltem magamból mindent, ami hozzád fűzött. A városligetben megtalálod. Azóta csak figyelem, hogy hogyan dobálózol az üres szavaiddal és aztán csinálsz mindent ugyanúgy, mint eddig. Hiszen ez a természetes. Párszor betalálunk a hülyegyerek lelkébe, eltesszük pár napig, hadd nyammogjon, addig foglalkozok pár fontosabb dolgommal, aztán kezdjük előröl. Igen, ezt így kell csinálni.
Gratulálok.
Tudod, ha én valamit komolyan gondolok, akkor teszek is érte. Tettleg is. Veled ellentétben én nem hazudok más arcába és nem csinálok mindent fordítva, mint ahogy mondom. De tudom, én sokkal mocsokabb ember vagyok mint te. Igaz, hogy kiállok azokért, akik fontosak nekem - hoppá, na itt lehet a galiba -, hogy kiállok saját magamért is, és akármennyire is irányítható vagyok, nem engedem, hogy láncra kössenek. Akiben csalódni lehet, csak rossz ember lehet.
Elfáradtam. Úgy érzem, nekem nem kell tennem azért, hogy javuljon a kapcsolatunk. Vagy te teszel érte - mint ahogy ezt minden nap elmondom - vagy szarj le magasról. Fáradt vagyok, szellemileg leépült, nincs nekem energiám arra, hogy azon agyaljak, vajon kegyed mikor óhajt egy szót szólni hozzám?
És mivel egy hónapja nem tettél keresztbe egy szalmaszálat sem, úgy érzem, a vége el is dőlt az egésznek. Sajnálom, de már nem tudok mit tenni. Ha így akarod, tégy így. Csak legyen már végre nyugtom.
Egyet kérek: legalább magadnak ne hazudj. Könyörgöm.

A napom azzal kezdődött, hogy fiú voltam, és egy undorító lány volt a barátnőm, és... és... jaj, ezt még leírni sem tudom.
Szóval hozzá kellett érnem.
Egy lányhoz.
Olyan borzalmas volt!
Kivételesen hálát adtam Istennek, amikor anyám hétkor becsörtetett hozzám és felhúzta az összes redőnyt az ablakomon, szellőztetni kezdett, rendet rakni és még egyéb olyan dolgot, amit normális ember nem csinál reggel hétkor. Közben mondta, hogy keljek fel, meg hogy mindjárt indulunk, meg hogy válogassam ki a blúzaimat. Szót is fogadtam neki, a fejemre tettem a párnámat és egy órát aludtam. Anya agyvérzést kapott, apa bement a fürdőbe. Szóval tovább aludtam. Anya megint agyvérzést kapott, apa kijött a fürdőből.
Ekkor hajlandó voltam kimászni az ágyamból, beslattyogtam, kislattyogtam, felvettem a fekete gatyámat meg a blúzomat.
Ugyanis a félunokaöcsém keresztelőjére mentünk.
Én sosem szerettem templomba járni. Kiskoromban mindig elrángattak, unatkoztam egy órát, aztán visszarángattak. Az egész csúcspontja a végén volt, mert akkor anya általában vett nekem képregényt.
Na, szóval ez a vallás dolog engem sem fogott meg igazán.
Akárhányszor belépek egy templomba, mindig az jut az eszembe, hogy na most azért illene visszafognom magamat, és legalább ebben az egy órában nem gondolni semmi mocskos dologra. Az első negyed óra könnyedén eltelik. Aztán ránézek egy kisgyereket tartó apára, ahogy csimpaszkodik bele, és milyen kicsi, és hogyha ezt átrakjuk az én világomba akkor...
És itt kezdődnek azok a dolgok, amik közben nekem hanyatt-homlok rohannom kéne a gyóntatófülkéhez.
Azért egyszer mókás lenne... atyám, vétkeztem... és egy órán keresztül sorolom, hogy mit láttam pl. a puruttyán vagy aznap este épp mit olvastam...
Hű, mennyi miatyánkot kéne elmondanom utána!
Na szóval inkább megkímélem magamat és a gyóntatót is ezektől a... hosszas percektől.
Mindig is azon gondolkoztam, amikor a telitemplomos (hehe) miséken ültem, hogy vajon itt az összes ember tiszta szívből hiszi azt, hogy ez majd segít rajta? Hogy idejön minden vasárnap, egy óráig dalolgat, imádkozik, adakozik, és ettől neki tisztább a lelke? Olyan furcsa...
Nem mondom, hogy a vallás rossz dolog, hiszen az emberek normáit foglalta keretbe az évezredek alatt, de... nem tudom... már én is a korcsosuló generáció vagyok. : D
És amit sosem tudok megérteni, az a mise végén van.
- A mise véget ért, távozannak békével.
- Istennek legyen hála!
Hát ezt most akkor hogy is kell értelmezni?

Azt hiszem, ideje lenne kivenni ezt a tetves mandulámat. Már megint begyulladt. :| Pedig most aztán tényleg nem csináltam semmit, meleg van, semmi hideget nem ittam... hát komolyan felháborító.

Egyébként rájöttem, hogy elfelejtettem leírni a kirándulás második felétől a helyeket. Vállveregetés Nórinak.

Tegnap voltam pontosan 17 és fél éves. Olyan jó érzés volt, annak ellenére, hogy nyelni is alig tudtam a bedagadt torkomtól.

És ma tudom meg az angol eredményeket, pontosan 5 órától. Hát besza-behu, nem igazán sietik el a dolgukat. Fogadok, hogy már két hete minden kész van, és csak fel kell baszarintani a honlapra az egészet, de neeem, ezt csak öt után lehet feltenni. Ostoba, logikátlan világ.

Ezt a két-három napot hasznosan kéne eltölteni, de úgysem fogom. Útinapló, kötelezők. Mondjuk az Édes Annát már elolvastam tegnap. Akkor még azt hittem, ma fogok suliba menni.

Na jó, most írok tovább.

(17:33)
Megvan a nyelvvizsgám.
Sírok a boldogságtól.

Hogy én mekkora egy szentimentalista picsa vagyok...

Hát lol : D

Úgy tűnik, mostanában túlságosan ki van sülve az agyam, hogy egy normális bejegyzést összedobhassak.
Alig várom a végleges órarendet.

Azt hiszem, végre eldőlt a választott tantárgyam. Rajzból ének, énekből rajz, rajzból olasz lett végül. Ma voltam az első érettségis-csoportos órán, igazából csak a házi fingat meg. Na meg kellemetlen, hogy még minden nap van sáv, és egy napot se tudok nyugodtan, olaszmentesen tölteni.
Namindegy.
A felírt bogyóimnak hála mintha jobb lenne a gyomrom, éljen, hurrá, egészséges vagyok. Vagy legalább is valami olyasmi.
Nekikezdtem ismét egy történetnek, ami nem fanfic, és semmihez nincs köze. Na jó, igazából hozzám köze van. : D Majd hétvégenként remélem lesz elég ihletem folytatgatni, bár, ahogy sejtem, egy hónap, és egy sorral sem fogom gazdagítani. Én és az én türelmetlen lelkem...

Tényleg, nem kell valahol leadni, hogy milyen tantárgyból fogok érettségizni?

"Nyilvános helyen vagyunk. Szálljatok be."

"Jobban meggondolva, szálljatok ki..."

Hiába, még mindig csak ez a retkes FMA képes megnevettetni ebben a masszív antiszociálisságban is. A francba is.

Boldog szülinapot, mucmucpuncicusom.

 
Már ketten nagykorúak közülünk. Fél év, és mindenki az lesz :)

Ennek a mai napnak igazából sok értelme nem nagyon volt, azon kívül, hogy Rékát felköszöntöttük.
Meg persze azon kívül, hogy most már érzem, belső énemet ideje temetni. Eddig is haldokolt már, csakhogy én nem voltam hajlandó észre venni. Szóval, ásóval elő, már csak egy helyet kell találni.
Azt hiszem, a városligetben tökéletes lesz, ma úgy is megyek oda. Képzeletbeli ásóval, képzeletbeli koporsóval. És képzeletben a sárga levelű fa alá temetem. A halom fölé pedig egy képzeletbeli sírkövet rakok, amire csak ennyi lesz írva: 193 oldal.

Majd meglátogatjátok néha...
képzeletben?

Kai üzenete:
érzem hogy a lelkeim tökéletesen összekapcsolódnak
Kai üzenete:
izé
Kai üzenete:
lelkeink
Kai üzenete:
XD
Kai üzenete:
jaj ez a fránya egoizmus
sunnie üzenete:
:DDDD
sunnie üzenete:
menthetetlen vagy

(...)

Kai üzenete:
de én nem akarom hogy rólam szóljon
Kai üzenete:
illetve hogy nekem
Kai üzenete:
ez a kibaszott egoizmus xD
sunnie üzenete:
XDD
sunnie üzenete:
ez elég paradox dolog nóri
sunnie üzenete:
önbizalomhiányos egoista?
sunnie üzenete:
OXIMORON :DDD
sunnie üzenete:
úristen elkezdődött az év.