Néha annyira rossz, hogy a zene ennyire befolyásolni tudja az embereket.
Véletlenül rátaláltam egy két évvel ezelőtti számra, ami akkor eléggé meghatározó szerepet játszott az életemben. Annyira rossz érzés volt hallgatni. Sokkal gondtalanabb és boldogabb voltam...
Annyi biztos, hogy egyelőre 2008 volt életem egyik legjobb éve.
Most épp DnB-vel mosom a gondolataimat, ne úgy kelljen lefeküdnöm, hogy alig bírom visszatartani a sírást.

Ez mindig segít.

Mostanában sokat filozofálok azon, vajon ki, mennyi emléket tart meg otthon. Én az az ember vagyok, aki a legkisebb szemetet is megtartja, ha az egy fikarcnyit is fontosnak számít. Éppen ezért kezd a szobám lassan egy szemétdombhoz hasonlítani...
Talán szanálni kéne már.
Az a baj, hogy képtelen vagyok rá. Amikor már eljutok odáig, hogy na akkor most aztán rendet rakok, végül ott kötök ki, hogy órákig tartó nosztalgiázás után szépen visszarakom őket a szekrénybe. Túlságosan megbecsülném az emlékeket?
De mi szüksége van az embernek tárgyakra ahhoz, hogy emlékezzen? Hiszen ami fontos, az valószínűleg megmarad az emberben sokáig. Talán örökre... Talán nem.
Azt hiszem emiatt a "talán" miatt gyűjtök mindent. Nem akarok felejteni, és nem is fogok. Minden megmarad bennem, még ha ez sokszor rossz is. Még ha ez azzal is jár, hogy néha felszakítgatják a forradozó sebeket.
Mindenre emlékszek, de mindent megbocsájtok. Csak egy naiv idióta teszi ezt.
De hát, ez vagyok én.

Szuperdepresszív poszt vége.