KaiBlog

Kedves Májki barátom bevezetett Jung személyiségtesztjének gyönyörűségeibe. Be is biggyesztem az én eredményemet, legalább látszik, hogy élek.

Idealists -> Mentors -> Counselors
Type: INFJ: Introverted (67%)  Intuitive (12%)  Feeling (12%)  Judging (1%)

Counselors have an exceptionally strong desire to contribute to the welfare of others, and find great personal fulfillment interacting with people, nurturing their personal development, guiding them to realize their human potential. Although they are happy working at jobs (such as writing) that require solitude and close attention, Counselors do quite well with individuals or groups of people, provided that the personal interactions are not superficial, and that they find some quiet, private time every now and then to recharge their batteries. Counselors are both kind and positive in their handling of others; they are great listeners and seem naturally interested in helping people with their personal problems. Not usually visible leaders, Counselors prefer to work intensely with those close to them, especially on a one-to-one basis, quietly exerting their influence behind the scenes.

Counselors are scarce, little more than one percent of the population, and can be hard to get to know, since they tend not to share their innermost thoughts or their powerful emotional reactions except with their loved ones. They are highly private people, with an unusually rich, complicated inner life. Friends or colleagues who have known them for years may find sides emerging which come as a surprise. Not that Counselors are flighty or scattered; they value their integrity a great deal, but they have mysterious, intricately woven personalities which sometimes puzzle even them.

Counselors tend to work effectively in organizations. They value staff harmony and make every effort to help an organization run smoothly and pleasantly. They understand and use human systems creatively, and are good at consulting and cooperating with others. As employees or employers, Counselors are concerned with people's feelings and are able to act as a barometer of the feelings within the organization.

Blessed with vivid imaginations, Counselors are often seen as the most poetical of all the types, and in fact they use a lot of poetic imagery in their everyday language. Their great talent for language-both written and spoken-is usually directed toward communicating with people in a personalized way. Counselors are highly intuitive and can recognize another's emotions or intentions - good or evil - even before that person is aware of them. Counselors themselves can seldom tell how they came to read others' feelings so keenly. This extreme sensitivity to others could very well be the basis of the Counselor's remarkable ability to experience a whole array of psychic phenomena.

www.humanmetrics.com/cgi-win/JTypes1.htm

(magyar ford.: www.pdx.hu/jungtypo.htm)

Most már tudom, milyen érzés volt másoknak az érettségi előtti rémálom. Még mindig egy hét van a ponthatárokig. Meg fogok őrülni. Ha meg nem vesznek fel, nem is lesz jobb.

Előző héten a Balcsin voltunk öten, mint tavaly. Az első napok után nagyjából összerázódtunk, minden nap a strandon döglöttünk. Mert szerencsére rohadt meleg volt. Kiderült, hogy napallergiás vagyok, szamócalikőrt az életben nem akarok többet látni és két perc alatt harmincat is tudok tüsszenteni. Idén is a franciaágyon aludtam, de most Anna volt mellettem, szóval eseménytelenebbek voltak az éjjelek, ő nem feküdt rám egyszer sem. Peti is beugrott egy napra, mivel épp akkor biciklizte körbe a Balatont.

Most van egy hetem Pesten, aztán húzok le ismét Balcsira. Meg lettem hívva máshova is, kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle.

367 pont. Csak legyen elég. Könyörgöm.

Egyszerűen képtelen vagyok bármi értelmeset is írni ide, úgyhogy egy gyors vázlat.

Elballagtam, négyszer szerenádoztam, egy hónapot elbasztam a nemtanulással és vígan tengetem napjaimat. Rámzúdult a mámoros szabadság, az életrendem ismét áttért az éjjeli üzemmódba. Egyelőre még csak az irodalom tételeim vannak kinyomtatva, tegnap álltam neki átolvasni őket.

Barbi szülinapján is túlestünk, most már végre mindenki nagykorú közülünk. :) Az este jó volt, először a Maciban voltunk - ahol én a melegtől egy kicsit rosszul lettem már megint - aztán mentünk csak bulizni, ahol Annával nem sokáig bírtuk a progressive dübörgést.

Ismét überkockává váltam, nagyjából három hét alatt lvl 40es lettem. xD Továbbra is Aion a kockulás forrása, jó a közösség, még jobb a játék.

Írni továbbra sem írtam tovább semmit, csak le kéne szabályozni a játékidőt és máris alkotni tudnék. De egyelőre az van folyamatban. Engedélyt kértem pár angol történet fordítására, ma annak fogok nekiállni. Alig várom, egyszerűen imádom azt az írót.

Néha bejárok az iskolába, kissé furcsa érzés, de alkalomadtán megtörténik. Természetesen minden konzultáció 9 körül van, ami nekem egyenlő a halállal. Alig bírok felkelni. És már csak két hét és kezdődnek a szóbelik...

Ennyi vagyok májusban.

Egy régi probléma részemről.
Nem vagyok magas, és közben mégis.

A hatéves kis Nóri első osztályban a tornasorban a negyedik volt - tehát majdnem a legalacsonyabb. Kis Nórinak ezzel egyáltalán nem volt gondja, bár nem is örült neki. Zavaró volt, hogy még a második polcot sem érte el a konyhafalon, és a bátyja is állandóan diszkriminálta az akkor 170-180 cm-es magasságával. Miután négy év alatt összesen tíz centit nőhetett, a szülei teljesen kétségbeestek, hogy kis Nóri soha nem lesz még 160 centi magas sem.
Teltek, múltak az évek, mint minden szokott dolog. 12 évesen elégedetten kötötte mindenki orrára, hogy már ülhet az anyósülésen. Ez konkrétan 150 centiméter. Az iskolában sokan magasabbak voltak nála, legtöbb barátnője is.
Aztán eljött a katasztrófa éve.
Kis Nóriból kamasz Nóri lett, és hirtelen nőtt tíz centit. Bár a világ nem sokat változott, a körülötte mozgó emberek igen. Hirtelen áthidalta a hónaljmagasságot és vállmagasságba került. Önmagában mindig mondogatta, hogy még három centit igazán nőhetne, mivel tudta, hogy ez ha minimálisan is, de szerepet játszott a növésben. A család örült, boldog volt, nem törpe gyereket hozott a világra az anya. Kamasz Nóri több dícséretet nem is kapott ezek után.
Az oly nagyon áhított 163 centi teljesítve is lett hamarosan, azonban valami brutálisan félresiklott a tervben és Nóri tovább nőtt. És nőtt. És nőtt.
Míg az általánosban magasakkal volt körülvéve, a gimiben hirtelen alacsonyabb barátai lettek. Még azok is alacsonyabbak voltak nála, akik állítólag egymagasak voltak vele. Szörnyülködve nézett meg minden csoportképet és osztályképet. Egyetlen egy barátnőjén kívül senki nem volt magasabb nála.
Nóriban összedőlt egy fél világ. Csak ekkor döbbent rá, szeretett alacsonyabb lenni mindenkinél. És mivel eddig az is volt, nem szokta meg, hogy valakire lefelé kell nézni. Nem tudott mit kezdeni vele. Fiatalkori válsága megkezdődött.
A gimnázium négy éve alatt összesen egy centivel lett magasabb még.

És bárhova megy, mindenhol kitűnik.
A kibaszott 167 centijével.

Nem vagyok magas, mégis állandóan alacsonyabb emberek vesznek körül. És ez az, amin az ember nem tud változtatni. Maximum lecsal pár centit, mert nem húzza ki magát.
"Nagyobbsági" komplexusom van már évek óta.
Így mondja nekem bárki is, hogy túl alacsony. Szívesen cserélnék vele.

Másfél hónapja nem írtam már ide, de sajnálatos módon még mindig élek azért.
Csak nem tudok mit írni. Nem történik velem semmi olyan, amit nagy nyilvánosság előtt közzé tennék.

A szülinapom jó volt, bár volt jópár dolog, ami mindenképp be akarta árnyékolni a hangulatot, nem hagytam magamat.
Egyébként mostanában mindenki észre vette, hogy létezek, és sokkal többet foglalkoznak velem, mint egyébként. Ez jó érzés. Ilyenkor mindig azt a látszatot keltem, hogy számítok is bármit is ezen a világon.

Most mit írjak? Nem tudok semmit.
Több, mint egy hónapja egy sort sem írtam egyik novellámhoz sem. Ilyen már rég nem volt. Kicsit kiábrándító is, de talán az érettségi után majd visszatér a kedvem. Vagy majd közben, és szart se fogok tanulni az egészre.
Úgy szokott az lenni.

Egyébként megint járok angolra. Nem tudom, említettem-e már itt. Még nem nagyon szoktam hozzá, de igyekszem legyőzni ormótlan lustaságomat. De mondjuk fogalmazást még mindig képtelen vagyok írni... miééért *nyaff*

Majd írok, ha találok valami arra érdemeset.

Gyönyörű, elegáns formák. A fekete test tompán megcsillan néha a fényben, türelmesen várakozva rám a szoba közepén. Még mielőtt közelebb lépnék hozzá, felkapcsolom a lámpát, hogy jobban láthassam alakját. Lassú, megszokott léptekkel érek végül mellé, és nem bírom megállni, hogy végig ne simítsak oldalán. Gyöngyházfényű fogait egy könnyed mozdulattal fedem fel, halk nyikkanást váltva ki belőle. Élvezettel érek hozzájuk, érzem ereimben az elégedett lüktetést, mely még életben tart, s késztet, folytassam, amit elkezdtem. Nem is hezitálok tovább; ujjbegyeimmel még egyszer végigsimítok életem értelmén, majd félig lehunyt pillákkal leütöm az első hangot.
A nevem Teemu Eskelinen. Zongorista vagyok.Gondoltam bemásolom a Közhely elejét, ha már befejezni egyelőre nem tudom. Úgy megosztanám már veletek...

Mykee üzenete:
még hozzáírnám hogy "epic lebegéssel fodrozódik a ruhám a szélben amint élvezettel játszom kedvenc darabom"

Tudjátok, amikor már az ötödik ember mondta nekem, hogy semmi sem fog megváltozni azzal, hogy valaki nagykorú lesz, csak pár csekkel több lesz a postaládában, már majdnem elhittem, hogy így van.
De csak majdnem. Mert akkor arcon csapott a rút valóság.

Nem, nem fog egész Budapest felvonulást szervezni a tiszteletemre. Egy ember sem fog kedvesebben nézni rám az utcán, a boltban, a buszon. Az iskolában nem fog kirobanni egy konfettisdoboz érkezésemkor, a tanárok nem fognak kivételezni velem. Egy férfi sem lesz kevésbé tuskó, mint előtte.
Összességében véve tényleg nem fog semmi láthatóan változni, igen.
Csak hogy aki már elmúlt 18, az észre sem veszi, előtte milyen korlátozások vették körbe. "Leugrok egy sörért", gondolja és halál nyugodtan meg is teheti. Nem ugrik össze a gyomra egy-egy szórakozóhelyre belépéskor - legalább is nem attól tart, hogy nem engedik be - de ezek még a kijátszhatóbb dolgok. Igen, én sem vagyok szent.
Akkor kezdek bepöccenni, amikor a könyvtárból nem tudok kikölcsönözni egy rohadt könyvet, amit a következő hétre kéne kiolvasnom, és máshol nincs. Mert hogy a tagsághoz nem elég ám egy felnőttkorú hozzátartozó (bátyám), nem bazdmeg, rögtön a szüleimet kell odavinnem. Különben meg rohadjak meg, nem kapok semmit.
Vagy amikor egy mobilt akarok venni, amihez nem előfizetéses kártyát kérek, és kijelentik, hogy ez így bizony nem lesz jó, a szüleimmel kell jönnöm. Nekem meg már mindenem tele volt a szülinapom előtt másfél hónappal ezzel a szemétkedéssel. Ráírattam bátyám nevére - aki mellesleg ott szobrozott mellettem - aztán cseszhették az egészet megfele.
Mintha ilyenkor minden csak azért létezne, hogy szembesítsen a ténnyel, másfél hónap miatt kell órákig szívnom.

Az első dolgom a szülinapom után az lesz, hogy beíratkozom a könyvtárba. Aztán meg a saját nevemre íratom a mobilomat. Aztán meg megünnepelem, hogy végre megtehettem ezt a kettőt.

Néha annyira rossz, hogy a zene ennyire befolyásolni tudja az embereket.
Véletlenül rátaláltam egy két évvel ezelőtti számra, ami akkor eléggé meghatározó szerepet játszott az életemben. Annyira rossz érzés volt hallgatni. Sokkal gondtalanabb és boldogabb voltam...
Annyi biztos, hogy egyelőre 2008 volt életem egyik legjobb éve.
Most épp DnB-vel mosom a gondolataimat, ne úgy kelljen lefeküdnöm, hogy alig bírom visszatartani a sírást.

Ez mindig segít.

Mostanában sokat filozofálok azon, vajon ki, mennyi emléket tart meg otthon. Én az az ember vagyok, aki a legkisebb szemetet is megtartja, ha az egy fikarcnyit is fontosnak számít. Éppen ezért kezd a szobám lassan egy szemétdombhoz hasonlítani...
Talán szanálni kéne már.
Az a baj, hogy képtelen vagyok rá. Amikor már eljutok odáig, hogy na akkor most aztán rendet rakok, végül ott kötök ki, hogy órákig tartó nosztalgiázás után szépen visszarakom őket a szekrénybe. Túlságosan megbecsülném az emlékeket?
De mi szüksége van az embernek tárgyakra ahhoz, hogy emlékezzen? Hiszen ami fontos, az valószínűleg megmarad az emberben sokáig. Talán örökre... Talán nem.
Azt hiszem emiatt a "talán" miatt gyűjtök mindent. Nem akarok felejteni, és nem is fogok. Minden megmarad bennem, még ha ez sokszor rossz is. Még ha ez azzal is jár, hogy néha felszakítgatják a forradozó sebeket.
Mindenre emlékszek, de mindent megbocsájtok. Csak egy naiv idióta teszi ezt.
De hát, ez vagyok én.

Szuperdepresszív poszt vége.

És igen.
Szalagavató. Ezt is túléltük.

Igazság szerint már a kezdete előtt elegem volt az egészből, az állandó felhajtásból meg az összes hülyeségéből. Aztán jött pár még kellemetlenebb tényező közben is; a családom jól lebaszott, pedig értük csináltam az egészet... és ez meg is adta a kezdő löketet az afterpartyra.
Ott folytatódott, hogy mikor mi már elindultunk volna a helyszínre, a metró már nem járt. A legkisebb fogalmunk ezzel el is veszett a tájékozódással kapcsolatban. Lövésünk sem volt, hova kellett volna mennünk. Az egészből végül egy másfél órás séta lett keresztül-kasul a városban, és mivel Annával mindketten délben ettünk utoljára, kaját is kellett volna szereznünk. Mikor már fél Pestet átsétáltuk és egy nyitva lévő boltot sem találtunk, kezdtünk igencsak bosszússá válni. Aztán az egyik saroknál felkiáltottunk:
- NON-STOP!!
- MANNA!
Igen, a Manna Non-stop Abc-t találtuk meg.
Vettünk egy satnya szendvicset, elfeleztük, és végre a gyomrunk elégedett lehetett. Valamennyire. Miközben hol egyikünk, hol másikunk evett, szorgosan hívogattuk Barbit, mivel már mindenki ott volt rajtunk kívül. Hála neki aztán éjfélre már el is jutottunk a Közgázhoz, ahol is egy morcos biztonsági őr fogadott - először ki se nyitotta nekünk az ajtót - aztán pedig beállhattunk a ruhatár kígyózó sorába. Álltunk, álldogáltunk, kezdtük unni, mikor is a ruhatárosok kijelentették, hogy nincs több szabad hely. A tömeg felbolydult, indokoltan, bárhova nézett az ember, üres fogasokat látott. Pár magabiztosabb ember felcsattant, mire a két fazon nem épp odaillően kezdett el ordibálni és hadonászni.
- Nincs több hely, fel tudod fogni?! Nem tetszik, el lehet takarodni!
Én pedig álltam és próbáltam visszatartani az idegességtől és az egész faszomkivan hangulattól a könnyeimet. A végén Réka sietett segítségünkre, mivel ő kicsit tökösebb ember, mint én és Anna együtt véve, és végül kiderült - csodák csodájára! - hogy basszus, hát van még hely és kártya is hozzá!
Hogy mik vannak!
Így hát flegma arccal, nagy kegyesen hajlandó volt elvenni tőlem a kabátot és mellé beszedte a 200 ft-os díjat is. Csak azon gondolkoztam el, hogy mi a francnak vettem meg az X ezer forintos karszalagot, ha konkrétan mindenért levarrnak még tőlem és még seggparasztok is?
Mert a pultosok sem voltak jobbak, egyik fancsalibb pofát vágott, mint a másik. Komolyan... Milyen hely ez...? Ezekben fel sem merült, hogy értünk dolgoznak, és ha normálisak, talán máskor is visszajövünk...? Bah...
Na mindegy.
Miután sikeresen megszabadultunk a kabáttól, lementünk a többiekhez. Ők már igencsak jó hangulatban voltak, így úgy döntöttünk, mi sem maradunk le tőlük. Elfurakodtunk a pultig, ahol iszonyatos tömeg volt. Az első kört nagyjából negyed óra várakozás után tudtuk csak megvenni, aztán rájöttünk, hogy ez egy négy oldalú pult, és a többi oldalon kevesebben vannak. A felfedezésünk örömére gyorsan vettünk még pár kört bal oldalon, és hamarosan már mi is pont olyan vidámak voltunk, mint kedves barátaink.
Nehézkesen ment a feloldódás, de utána nagyon király volt az egész. Mindenki bulizott, táncolt, nagyon jó volt a hangulat. Ilyen jól még nem éreztem magamat. Szinte egész este zúztam,általában változó társaságban.
Tényleg jó volt. Visszasírom.
Csak akkor vált kellemetlenebbé a helyzet, amikor megtalált egy fazon és sehogysem tudtam levakarni magamról. Na, hát az kimaradhatott volna igazán.
Zárás körül mentünk, igaz mi még Annával simán visszamentünk volna, de a tömeg már felfelé jött. Hazasétáltunk, beszélgettünk még úgy fél órát a már hazaérkezett sráccal - a szendvicsen még mindig jót mosolygok - aztán hat körül lefeküdtünk aludni. Tízkor már talpon is voltunk és hamarosan már hazafelé tartottunk.

Szalagavató csak egyszer van az ember életében. Akármennyire is foglalkozunk vele, mindenkinek fontos. És akármennyire is igyekezett a világ, én akkor is jól éreztem magamat. Hát, ez van.

Csak úgy mellesleg, ez itt az osztálytáncunk:

Leljétek örömötök benne.

Babits

                              Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
                              Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
                              Mit láttam benned? Magam végzetét.
                              Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
                              Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
                              Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
                              Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
                              S te? Egy torzonborz állat vágyait.
                              Én? Istent, akit meg kell váltani.
                              Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
                              S később? Hogy az ellenség én vagyok?
                              S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
                              Te, tíz év múlva? - Tán mégis fiad?
                              S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
                              S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
                              Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
                              S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
                              S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

Szabó Lőrinc

Nem tudom.
Már a blog sem a régi. Nem hozom a régi színvonalat.
Ennyire megváltoztam volna?

Annyira kellemetlenül érzem magamat egy-két hete. Megmagyarázhatatlan balsejtelmem van állandóan és még a legnyugodtabb percemben sem tudok kikapcsolni. Ilyen rég nem volt már, és nem örülök, hogy megint ez van velem...
Nyilván az egész helyzetem közre játszik ebben, de az ilyen érzés más előtt szokott lenni.

Bosszantó, de mostanában nem is magam miatt aggódok.
Jövőre mindenki felvételizni fog valahova. Vagy felveszik oda, vagy nem. Sokan művészeti egyetemre fognak jelentkezni, ahol aztán tényleg komoly túljelentkezések vannak. Félek a barátaim kudarcérzésétől, hogy azt fogják hinni, nincs bennük elég az egyetemhez. Nem akarom, hogy feladják az álmaikat, a céljaikat, hogy semmire se vigyék az életben. Nem tudnám elviselni.
Még ha engem fel is vesznek, mit érek vele, ha öt év múlva találkozok valakivel és látom, hogy csak elfecsérelte az idejét? Ez egyszerűen... bűn.
Boldognak akarom látni őket, sikeresnek és elégedettnek. Nem kell feltétlenül kapcsolatban lenniük velem, hiszen úgy is el fogunk távolodni egymástól a gimi után. Elég az, ha tudom.
A saját álmaimat sosem fogom megvalósítani, de nem engedem, hogy mások ezt megengedjék maguknak. Az összes barátomban megvan a lehetőség, látom és tudom is.
Én nem vagyok egy vezető típus, de ezt eddig is tudta mindenki. Nem tudok senkit sem egyengetni az útján. Éppen ezért félek ennyire.
Hogyan tudnám bárkiben is megtartani a lelket, ha nem is beszélek vele?
Ezen kívül ez nem is rajtam múlik. Én mindent megpróbálok. Próbáljatok meg ti is. A szívem törne ketté, ha feladnátok.
Ne dobjátok el az álmaitokat senki és semmi miatt.

Mára ennyit, remélem későbbre is hasznos lesz. Már ki kellett adnom magamból. Ideje nekiállni az olaszházinak.

Találtam egy rohadt jó horoszkópos oldalt, mindenkinek ajánlom:
josda.zsozirisz.hu/horoszkop/europai_kinai_horoszkop.html
Vigyázat, nagyon pontos.

Na, velem is ugyanaz történt, mint az összes többi ismerősömmel, aki elment egy nyílt napra.
Rohadtul be vagyok fosva és úgy érzem, hogy szart sem tudok. Tudjátok, én egy igazán realista ember vagyok a magam módján, úgyhogy van igazság abban, amit mondani szoktam. Legalább is azt hiszem.
Szóval rá kéne gyúrni erre az angolra.
Egyébként az Elte nyílt napján voltam. Azért is szakadnak szét lassan az idegeim.

És az a legbosszantóbb, hogy végre lenne bennem a tanulási kényszer, erre előző héten hiányoztam és azt sem tudom, mit kéne csinálni a (matek) feladatokkal. Annyira igazságtalan az élet.

Két hét múlva lesz a szalagavató is, az osztály meglepően kibírhatatlan a lezáratlan ügyek miatt. Öröm már csak hallgatni is, ahogy a megbeszélések folynak. Beleszólni inkább nem szólok bele... dönteni nélkülem is tudnak. Mondjuk hetekkel tovább veszekednek mindenen, de valami mindig van. Igen. Az élet nagy igazsága.

Viszont!
Borús gondolataimat ismét el tudom terelni valamivel, mégpedig az FMA új openinjével. Olyan jó. (L) 

Igen, rátok erőltetem, bwahaha.

Na, szóval, visszatérve az angolra... lehet, megint meg kéne látogatnom a Métiszt... mert valakinek rugdosnia kell, különben soha a büdös életben nem állok neki semminek.
De olyan jó, hogy van szabadidőm~
Mindegy. Addig is emésztem tovább magamat.

Poszt legalján lehet kinyomni a zenét.
Gondoltam megemlítem, mert engem eléggé idegesíteni szokott, ha valami csak úgy elindul.

S eljött ama idő, mikoron Nóri két hónapnyi erős küzdelem után sikeresen lebetegedett.

Komolyan, ha legközelebb is ilyen jó kedvem lesz egy nap pihenés után, többször fogom megtenni. Mit nekem bedugult vagy épp csöpögő orr, holmi szédülés, fejfájás, ha mégis jobb a kedvem, mint az előző két hét alatt valaha is volt!
Csak a testem döglődik, szellemileg pár napos fénykoromat élem. Elég kérészéletű a boldogságom, ami az illeti.
Igaz elég sok mindent terveztem a hétre, de sikeresen lékett ütött rajta a sors.

Tehát, Nóri, mit nem szabad csinálnod legközelebb:
Nóri már régóta masszívan szedte a vitaminokat, ami igazán meglepő dolognak számított, hiszen Nóri mindig általában mindent elfelejtett. Így hát mindenki igazán büszkén tekinthetett rá; végre valami, amit kezelni tud. Még ha "az" egy vitaminos doboz is.
De aztán minden megváltozott.
A csapások ott kezdődtek, hogy elfogyott a Bérescsepp. Nóri mindig elfelejtett újat venni - hiszen ez már nem tartozott a fogom-letekerem-megiszom-kategóriába - és mivel mindig a cseppek után vonult a többi vitaminhoz, a folyamat első láncszemének hiányával az egész sorozat megszakadt.
Nóri ilyenkor olyan volt, mint egy nyomorult gép, ami nem tud túllépni egy hibán. Mindig újra kezdte és mindig megakadt. És csak nem sikerült megoldani a helyzetet.
Így teltek az unalommal teli napok, míg végül elérkezett a Szilveszter. Nóri egy olyan ruhát vett fel, ami az egész hátát szabadon hagyta, tehát nem volt éppen tanácsos egy szál szarban a téli hidegben parádézni. Főleg akkor nem, ha az ember immunrendszere épphogy fel tudta építeni az alapozást a szervezetben.
Nos, Nóri mégis megtette. Első alkalommal hideg volt, másodiknál rohadt hideg, harmadiknál jaj-már-megint-ez-a-geci-hideg, negyediknél kabátot vett, ötödiknél elázott. Meg persze közben passzívdohányzott, mert az milyen mókás dolog.
Másnap reggel már érezte is munkája gyümölcsét egy kaparó torok kíséretében.
És persze azt is nagyon értékelte, hogy a húsz hasonló életmódot folytató ember közül csak ő betegedett le.

Háromszoros hurrá a meghűlésnek!

Hát,

Boldog Új Évet

már megint.
Kicsit fáradt és morcos vagyok, szóval mindenki ilyen stílusra számítson.

A szilvesztert Annával töltöttem, egész jól éreztem magamat annak ellenére, hogy alig tudtam feloldódni. Úgy tűnik, eléggé elszoktam már a bulizástól, szóval még a temérdek mindenféle sem segített. De azért jó volt.
Bár úgy látom, vagy torok-, vagy mandulagyulladásom lett, mert egész este kabát nélkül voltunk kint persze. Jaj, de jó.

Hétre értem haza, négykor keltem, most meg már megint hülye vendégek vannak és azt várják el tőlem, hogy én foglalkozzak is velük. Persze, még mit nem. Hagyjanak már békén...

Mostanában mindig eszembe jutnak olyan dolgok, amik tavaly ilyenkor történtek, és ez is elveszi a kedvemet. Eléggé megváltozott az életem egy év alatt.

Emlékszem, mikor még kisebb voltam, teljesen felvillanyozott, amikor hajnali háromkor hazajöttünk és órákat írhattam a naplómba. Jó kedvem volt... igazából indok nélkül.
Máskor nem aludtam, és úgy néztem ki, mint egy élőholt, de álmos nem voltam.
Minden január elseje jó kedvvel telt el, most meg csak baszom a rezet és morgok.

Nem tudom, mit fog hozni a jövő.
Ha összeszedem magamat és célirányosan rágyúrok mindenre, akkor szerencsés évem lesz. Ha meg nem, akkor valami OKJ-s szakmán fogok rohadni két évig.
Annyira már nem félek a felvételitől. Már tudom, hogy nem annyira kemény, mint amilyennek elképzeltem. De ettől még az én évfolyamomban kétszer, háromszor annyian vannak, mint az egy évvel későbbieknél, és még sorolhatnám.
Igazából félek a kudarctól.
A magánéletem pedig pont olyan fog maradni, mint eddig volt, ha jól sejtem. Nekem bárki bármit mondhat, nem fog hatni rám. Eleve nincs szükségem egy újabb nyűgre, ami minden nap szembesít azzal, hogy nem vagyok normális, vagy azzal, hogy nem való nekem egy párkapcsolat. Nem vagyok szomorú, nem vagyok depressziós. Sokan gondolják úgy, mint én, és sokan élnek inkább egyedül.
Itt vannak a barátaim. Ők majd foglalkoznak velem, ha ráérnek.

Most keresek egy lapot és felírom rá a fogadalmaimat.

Te jóságos szent szűz Mária, decemberben csak egy posztot írtam.
Hát ez borzalom.

De most gondoltam egyet és igyekszem ideköpni valami értelmeset is, ha már eddig nem sikerült. Na meg az évet szépen kell lezárni.
Ma végre nem volt semmilyen vendégeskedés, a szünetben először. Komolyan, annyira idegesítő, hogy az összes téli szünet abból áll, hogy meg kell látogatnod a harmincötödik nagynénidet is, különben sértődés van. Most persze az a baj, hogy szart sem eszem sehol, mert már annyira elegem van az állandó zabálásból meg a sok sütiből.
Azt a négy órát pedig, amit este itthon töltök, nem használhatom pihenésre, különben ha gépezni merészelek, netalántán még játszani is (!) akkor anya teljesen fel van háborodva hogy nem angolt/olaszt/magyart/törit tanulok és csak elbaszom az időt a semmire.
Ez persze nem jelenti azt, hogy bármelyiket is kinyitottam volna eddig. Ugyan. Ma volt egy TELJES SZABAD NAPOM (L) és ennek örömére elolvastam a Kurázsi mamát. Majd hétvégén jöhetnek az Esti Kornél novellák, mert valamikor annak is neki kell állni.
A Közhelynek nekikezdtem, de annyira megvan bennem az egész, hogy nem tudok arra koncentrálni, ahol épp tartok, és így naponta jó, ha három sort írok hozzá.
A szünet kezdete óta teljesen beleszerettem a System of a Down-ba, fogalmam sincs, eddig hogy ismerhettem csak pár számukat. Olyan tájékozatlan vagyok néha. : D

Nos, hogy az évet nézzük,
ez egy elég szar év volt.
Kezdődött ott, hogy januárban mindenki mellőzni kezdett, én meg nem vagyok olyan ember, aki a másikra fogja erőltetni magát. Eleve instabil jellem vagyok, de ettől kezdve méginkább azzá váltam. A február még rosszabb volt, és a vége felé a legjobb barátnőm úgy gondolta, hogy nincs többé szüksége rám. Már rég volt, de még mindig eszembe jut néha esténként, mennyire rossz volt egy-egy pofon. Ekkor kezdtem különangolra is járni, szóval minden kedd és csütörtök délutánom/estém teljesen le volt foglalva. Érdekes, hogy hogy tudtam megoldani a kötelezőket akkor... mindenesetre egyáltalán nem romlottak a jegyeim. Márciustól május elejéig folytatódott a lelki leépülésem, aztán pedig egyre többet kezdtem eljárni esténként. Ezeket nem részletezném, azt hiszem. Nyáron egész jól megvoltam, megdöntöttem az eddigi két napos rekordkapcsolatomat öt héttel. Általában mindig volt valami dolgom... illetve fogjuk rá. Augusztusban megint angoloztam, szóval az élet kicsit lelassult minden szempontból, de azért még jött és ment pár egynapos arc. És szeptemberre már meg is volt a nyelvvizsgám. Ez a félév... meg csak úgy eltelt. De komolyan. Bár most már kicsit stabilabban állok a lábamon, még mindig ott tart a mindennapi rutinom, hogy ha az aznapot túlélem, akkor minden rendben. Kezdhetjük az egészet elölről holnap.
Velősen és tömören ennyi lennék én 2009-ben. Egy hisztis, mindenen síró szerencsétlenség, aki próbálkozik a szociális élettel, sikertelenül. : D

Az év legjobb dolgai (nem sorrendben..):
- FMA és az ezzel járó megszállottságok
- Réka, aki bennem tartotta a lelket (L)
- Amikor nem voltam másnapos a vodkától
- Egy maréknyi ember, aki mégsem feledkezett meg rólam
- Balaton és a balatoni képek : D
- Májki és a közös baromságaink
- A tudat, hogy sokan szeretik, ahogy írok.

A rosszakat inkább hagyjuk.
Remélem a 2010 jobb lesz. Eleve páros.
De ha nem kapom össze magamat, akkor bizony elég siralmas vége lesz. Szerencsére ez még csak a jövő zenéje.
Basszus, most rossz kedvem lett. De jó, hogy az eszembe juttattam. XD

És már csak két és fél hónap és 18 vagyok.

És talán jövőre megtalálom a saját lelki nyugalmamat is.

If you pray, I'll feel it.

So call for me, from there

I will leave my ears open and answer them.

From a world we'll never met again.

Ezt... csak úgy. Mert már megint elsírtam magamat rajta.
Francért kell nekem ilyeneket olvasni alvás előtt. Megyek és belefojtom magamat a kádba...

Egyébként meg nem történik velem semmi, azért sem írok.

(BOLDOG SZÜLINAPOT ITT IS, MÁJKI!)

Igen, tudom, rég írtam már...

Igazából eléggé szétszórt vagyok, például ahogy megnyitottam a blogot, jutott eszembe, hogy jó lett volna, ha ma is olvasok egy órát a kötelezőmből.
Az életem eldöcög magában, vagy iskolában vagyok, vagy otthon. Nem sok mindenből áll az életem mostanság; vagy írok, vagy kockulok, vagy úgy teszek, mintha tanulnék.

Mivel ez a három dolog mind időigényes, nehezen tudom összeegyeztetni őket. Most épp három történetet írok szinkronban, még életemben nem voltam hajlandó megengedni magamnak ezt. De aztán megoldtam annyival, hogy az egyiket a gépen, a másik kettőt pedig külön füzetekben írom.

Az előrehozott érettségim lecsengett, ma vettem át a papírt. Az írásbelim 79%-os, a szóbelim 72%-os lett. Igazság szerint eléggé haragszom magamra, mert ha az írásbelit nem csapom össze, ötös lett volna. Így csak 78%-os lett, amit igazából nem nagyon engedhettem volna meg magamnak ennyi idő után. Tudom, hogy sokkal jobban teljesíthettem volna, erre meg az ötös ponthatár alját karistolom. Azután, hogy a nyelvvizsgám 76%-os lett... egyszerűen katasztrófa.
Annyira jó lenne, ha nem érezném azt, hogy az anglisztika nem az én súlycsoportom...

Egyébként eléggé kiegyensúlyozott vagyok, eltekintve az alváshiányból következő emlékezetkihagyásoktól és hülye viselkedéstől.

Az influenzával meg már a tököm is tele van. Annyira idegesítő. Eddig is létezett influenza, és érdekes módon eddig is haltak bele páran... én is voltam már beteg, mégis élek. Ugye élek?
Nem hiszem, hogy ez a h1n1 az egészséges, felnőtt/fiatal szervezetben okozott volna tüdővérzést meg egyéb hasonló dolgokat. Én már egyébként is lemaradtam az oltásról, de igazából nem is tudom, mennyire szükséges megtenni. Jobban tartok a vakcinákban lévő dolgoktól, mint attól, hogy esetleg influenzás leszek.
Egyébként is, szedek Béres cseppet, c-vitamint és hagymát is eszek. Ennyire egészséges rég volt már a szervezetem.
Utálom, hogy minden csak a pánikot kelti, és nem számol be arról, hogy mi a háttér.

Hamarosan december. Hála az égnek. Nagyon nem szeretem a novembert. Horoszkópbuzi lévén hiszek abban, hogy ilyenkor mindenki kicsit "skorpiósabbá" válik. És ez nem jó, mert ez hisztikkel, feszültséggel és bonyodalmakkal jár.

Csak legyen már téli szünet...

Meguntam a címben a betűs számolgatást, úgyhogy áttértem a közönséges számos megoldásra.

A nap tanulsága:
(magyarfakt)

"- De most képzeljétek el, milyen durva lenne, ha lenne egy osztálytársunk, aki minden nap hazamenne és estébe nyúlóan írna...
- Na de Peti, épp itt ül melletted egy ilyen.
- Mi? Te, Nóri?"

Hát most erre mit mondhatnék... Minden ember félre ismer. :(

Öt év után elérkeztünk a gépem újratelepítéséhez.
Igazán szívfacsaró.
Bátyám épp most pakolja át az összes dolgomat apa terrás vinyójára.

Tök durva volt. Ma reggel kinéztem az ablakon, és észre vettem, hogy sárgulnak a fák. Csütörtökön még nem voltak ilyenek... látszik, milyen gyakran mozdulok ki. Jellemző.
KURVÁRA UNATKOZOM ÉS NEM TÖRTÉNIK VELEM SEMMI.
Éppen ezért ez is egy tökéletesen felesleges bejegyzésnek minősül. Csak már valamivel el kell ütnöm az időt. Írói válságom továbbra is tart a történeteim fölött, és most egyébként sem tudnám folytatni őket...
Bah.

És valamivel elő kell segítenem, hogy álmodjak. Már három estét elpazaroltam, többet nem akarok...
 

Nóri ült és meredt maga elé.
Szobáját beterítette a nemrég kihordott muskátli virága, levele, kibaszott sok bogara.
Nóri ült és rettegve figyelte, ahogy egy poloska végigmasírozik a szőnyegén. Vakmerő bátorsággal hirtelen felpattant helyéről, kiiszkolt a szobából, majd a porszívóval tért vissza.
Sok hülye bogár, dögöljetek meg mind...

Áh, lehet, mégis csak bemegyek majd a magyarra érettségi után. Nincs kedvem pótolni. Csak 50 oldal Az átváltozásból, végzek vele, és semmi gondom nem lesz.
Jaj, de nem akarok négyig a suliban lenni. Főleg, mert elvileg moziba megyek.
Mindegy, majd ellógom. Hahaha. Ha.

Azért kicsit lehangoló, hogy minden előre megtervezett dolgot lemondott mindenki nekem. Most komolyan tíz napig itthon fogok rohadni?! Nemár...

Egyébként ez a Kafka annyira nem is borzalmas szerintem. Én jót nevettem a "táncikáló lábain" :D Ah, olvasom is tovább.
 

Tegnap gondoltam egyet és újratelepítettem a Lineage 2-t.
Rámtört a nosztalgia. Ahogy néztem a funszerveren a 12 kis híján fullos, tápos karakteremet, rádöbbentem, hogy én ezzel nem tudok játszani. Annak idején sosem L2-ztem egyedül, teljesen el is szoktam a kezelésétől... kicsit lelombozódtam.

Nos, ebben az egy hónapban sikeresen kiderült, hogy egyrészt transzvesztita, másrészt pedig tudathasadásos vagyok. : DDD Vagy lehet, csak leszek? Ki tudja.
Tébolyult Tudathasadásos Transzvesztita... aahh, élvezzétek az alliterációt.

Egyébként meg össze kéne szednem magamat. Az eredményeim átlagosan nem kétségbeejtőek, de olaszból, nyelvtanból és bioszból egyre rosszabb leszek. Tehát Nóri, tessék nekiállni.
Mondjuk úgy sem fogok...

Holnapután érettségizek. Esküszöm, még az osztályozóvizsga előtt is jobban izgultam. Ahogy ránéztem pár érettségifeladatra... hát, hirtelen nem is tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Komolyan ez az érettségi? Na mindegy... Remélem tényleg olyan, és nem dobnak a képembe egy teljesen más feladatsort. Mert akkor tényleg egy jóízűt fogok kacagni.

Na, most pedig nekiállok írni, igaz matekot is kéne még tanulni.
De az ráér.