Ismét reggel kilenc óra. Ez az időpont az egyik legfontosabb egyeseknek a nap során,hisz ilyenkor kéne-kell felkelni. Legalábbis Abby ezt olvasta valamikor egy újságban,és abban a kevésben benne volt,amit megjegyzett. Így hát igyekezett minden nap ekkortájt feltápászkodni az ágyból. Természetesen ez csak a nyáriszünetben jöhetett szóba.Igaz már egy ideje félig-meddig ébren feküdt párnái közt,de ő azért is ott maradt,azzal a gondolattal,hogy ő megvárja a bűvös órát. Amint hallotta karórájának pittyegését – minden órában jelzett,és még évek után se tudta kibütykölni belőle ezt a rossz tulajdonságot - ,feltornázta magát,és körülvizslatta szobáját. Hát igen,ugyanolyan,mint mikor elaludt – romos,poros,de legalább tisztának mondható. Kikászálódott helyéről,aztán a fürdőszoba felé vette az irányt. Ilyenkor mindig az jutott az eszébe,hány embert tudna elijeszteni ilyen ábrázattal,ha kimenne az utcára. Átlagos becslései szerint legalább egy komplett csoportot,ha nem többet. Bár ez attól is függ,kikkel megy szembe...
Enyhén dülöngélő léptekkel végre elért áhított céljához is,és belenézett abba a mindig igazságkimondó,átkozott tükörbe. Elég értelmetlen ábrázattal bámulta meg magát,majd hogy jobban magához térjen,megmosta az arcát. Ez a rész a legjobb...mikor a jeges víztől az ember majdnem lefejeli a csapot... Ezek után még meg is fésülte a haját – saját bevallása szerint a haja egy lapos valami,ami mégis úgy áll,ahogy akar,akármit csinál vele - ,aztán ismét rápillantott a tükörre. Elfogadható kép,akkor rendben,mehet tovább. Visszabattyogott a szobájába,kissé hangosan,ártatlan célzásnak szánva csupán testvérének,hogy ideje neki is felkelni. Ehhez még fel is húzta a redőnyt,hogy biztosra menjen. Hallva huga nyavalygását,elégedettséggel megtelve indult el reggelizni. Mint minden nap,ma is egy csésze kávét ivott meg,és ezzel jóllakottnak nyilvánította magát. Immár frissnek mondható állapotban sétált megint saját területére,hugicáját kellőképp elkerülve,mivel már tapasztalta,hogy ilyenkor nem érdemes szembetalálkozni vele. Gyorsan rávetette ágyára az ágyneműjét,és ráhúzta a takarót. Aztán leült asztalához,és profi szakértő módján óvatosan áttolta az egyik feléből a másikba a felhányt ilyen meg olyan tárgyakat. Aztán nekikezdett naplót írni.
„Augusztus 12. 10:06
Ismét elkezdődött egy nap,szokás szerint tökéletesen egyhangúan. Már az sem vidít fel,hogy felverhetem Elisát. Hová fajul a világ? Azt hiszem,ma már tényleg rendet fogok rakni. Vagy holnap. Bár iskoláig még van egy kis idő,kezd felgyűlni a sok emlék. Anya mindig az mondja,ez csak szemét. Pedig mennyire nincs igaza...”
Abbahagyta az írást,és a tollára vetett egy pillantást. Sötétkék volt,világoskék,kacskaringós mintákkal. Az egyik volt kedvenc tollai közül...valamikor még nővérétől kapta,szülinapjára. Pont azelőtt,hogy meghalt volna...Négy évvel ezelőtt történt,11 éves korában. Elisát épp akkor hozták haza a beiratkozásból,mikor megtudták,hogy Monicát elütötte egy autó. A toll...a toll is egy emlék. Hát ez is csak arra való,hogy eldobják? El kell feledkezni arról,ami valaha kedves volt nekünk? Nem. Abby ezt sosem fogja megtenni.
Megszorította a tollát,majd becsukta,és gondosan lelakatolta a könyvét. Elment a kedve a naplóírástól. Illetve ebben a percben semmihez sem volt kedve,csak gondolkozni a múlton. Igaz,hogy rég történt már,de továbbra is eléggé hiányzott neki nővére. Jóban sem voltak annyira...de csak később jött rá,hogy milyen megnyugtató érzés is volt,hogy volt valaki,akire ha felnézni nem is,de bízni bízhatott mindent.
Az ember csak azután jön rá,hogy elvesztett valami nagy kincset,miután megtörtént... Abby szentül hitte,hogy Monica nem hagyta itt őket. Biztos volt benne,hogy köztük van még,figyeli őket,és talán segít is nekik. Lehetetlennek tartotta azt a fogalmat,miszerint lelke valahol máshol lenne.
Hirtelen eszébe ötlött,talán ideje lenne felöltözni. Ezt a dolgot meg hányta-vetette,egyáltalán érdemes-e,és van-e haszna belőle. A végén rájött,hogy semmi értelme,de azért megtette ezt a szívességet a többieknek,ne lássák pizsamában. Körülnézett a szobában,hátha talál valami félig használt pólót és gatyát,de mivel csak az utóbbira lelt,kénytelen volt a szekrényből elővenni egy fölsőt.
-Tiszta pocsékolás... - Mormogta sötéten,miközben ezt tette. Az elmaradhatatlan hajpántjáról sem feledkezett meg,ami általában fehér színű volt,de néhanapján felvett színeset is. Amúgy amolyan „deszkának” nevezhető alkatú volt,de ő nem bánta ezt. Nem érdekelte különösképp,és még ha érdekelte volna is,nem tehetett ellene semmit. Persze néha elgondolkodott azon,milyen lenne „gömbölyűbbnek” lenni,de a végeredmény mindig ugyanaz lett: furcsa. Megszokta már a vékonyságot,és nem kellett neki más. A fiúkkal pedig úgy volt,hogy ha nem fogadják el így,magukra vessenek. Barátja még nem volt,de nem is érezte feltétlen szükségét. Jó neki így is,aztán majd csak belebotlik valakibe. Vagy nem...
Megcsörrent telefonja,amitől akkorát ugrott,mintha ágyút robbantottak volna a szomszédban. Egyből tudta azonban a dallamból,hogy ez a legjobb barátnője,Brige,akivel még az általánosban járt egy osztályba. A mostaniban nem sok arra érdemes járt,egy lány volt,akivel egy ideig jóban volt,de csak idővel jött rá,hogy nem valóak össze. Ő biztos nem fog egy ilyen kapcsolat miatt megváltozni,így be is fejezték egymás közt a jópofizást. Mobiljáért nyúlt,hogy fölvegye.
-Igen?
-Szia Abby,hogy s mint vagy? Nincs kedved találkozni velem és a haverokkal? Nagyon hiányolunk már.
-Kösz,megvagyok. Miért is ne? Hol vagytok?
-Jelenleg valami deszkás boltban – tudod,milyen Liam,állandóan ezen jár az esze...
-Ahha. Akkor mondjuk 12-kor a 69-es végállomásánál?
-Rendben. - Válaszolta a lány kis tanácskozás után. - És ne felejtsd el!
-Megpróbálom...
Miután befejezték a beszélgetést,még beállított magának egy emlékeztetőt,a biztonság kedvéért...sosem lehet tudni,és volt,mikor elfelejtett ezt meg azt.
A busz végállomása nem volt messze a házuktól,ám nagyjából fél órát nagylelkűen rászánt az odajutáshoz. Indulás előtt azonban még át is öltözött,tornagatya helyett halászgatyát húzott fel,és egy pántos topot.
-Tiszta pocsékolás... - Morrantotta ismét ugyanazt a mondatot,miközben ledobta az otthoni pólóját az ágyára. Majd oldaltáskával a vállán az előszoba felé indult. - Hé,Elisa,ha kérdezik,leugrottam a barátaimhoz.
-Persze-persze... - Hallatszott huga szobájából,így ezt is elvégezve ki is lépett az ajtón. A lépcsőház most is pont olyan kellemesen hűvös volt,mint az évek során,a szomszédból egy kisgyerek sírása visszhangzott. Fanyaran elmosolyodott ezt hallva,aztán lefele kezdte irányát. A harmadik emeleten laktak,összesen öt emeletes volt a ház,így pont középen helyezkedtek el. Ez bizonyos szempontból előny is volt,hisz például kevesebbet kellett fűteni,mert az alattuk lakók már felmelegítik a parkettát,ám minden zajt hallottak.
Hangosan csoszogott a lépcsőfokokon,tudtára adva minden itt lakónak,hogy Abigail Kawle bizony útra kélt. Kiérve megcsapta a nyár melegáradata,legszívesebben visszafordult volna,de hát az időpont... Könnyed léptekkel indult hát tovább,miközben előszedte táskája legaljáról a napszemüvegét is. Kevés alkalommal veszi fel,de ha mégis megteszi,akkor egész nap rajta szokott lenni. A zenén is elgondolkodott,elővegye-e,de aztán a nemnél döntött. Kiért a főút mellé,ott folytatta nyugodtan útját,bár párszor kicsit arrébb kacsázott,látva a nagyobb kamionokat.
Nagyjából negyed óra múlva odatoppant a buszmegállóhoz,ránézve órájára sajnálattal vette tudomásul,hogy még van egy kis ideje itt. Leült a kerítés falára (már amennyire tudott),és a jövő-menő járműveket kezdte vizslatni. Hogy mire nem kényszerül az ember,ha unatkozik...
