Szerda van, és én is itt vagyok. Kíváncsi vagyok, anya mikor penderít el innen... mindenesetre már nem bírtam tovább. Harr harr.
Egy gyors helyzetleírás.
A szobám régen nem látott minőségben hever a romjaiban, az egyetlen szapad padlófelület a székem alatt van, mivel azt mozgatni szoktam. Mindenhol papírok, könyvek, ceruzák, füzetek, és lehet, hogy pár szurikáta is beköltözött már... igazság szerint itt tényleg nem tűnne fel senkinek.
Persze én ezt az elégikus idillt nem óhajtom megtörni, szóval csak ülök a székemen, szétvetett végtagokkal, a fejem a háttámlának nekitámasztva, és azt számolgatom, hogy hány mélyedés van a falon.
Nos, igen.
Borzalmasan unatkozok minden nap. Pedig én mindent szoktam csinálni... unalmamban már három nappal hamarabb kiolvasom a kötelezőket, mint kéne, meg ilyesmi. A rajzfüzetem megint telítődik, és még a fanficemhez is írtam másfél oldalt.
Bezzeg bárkit hallok, mindig azt mondja, hogy soha semmire nincs ideje. Hát milyen dolog ez? Nekem talán több óra egy nap, vagy mi van...? Akárhogy is próbálkoztam eddig, két órát minimum döglöttem a székemben, és figyeltem, ahogy szállingóznak a porszemek.
Szóval, ha már a géppel nem tudom elütni az időmet, akkor valami más kell. Na de mi?
Nem tudom.
És valószínűleg nem is fogom tudni, hanem egyhangúan tovább döglök a karosszékben, és tovább számolgatom a fal hibáit. Mert én ilyen vagyok.
De azért ötleteket adhattok. Normális ötleteket.
