Tudjátok, amikor már az ötödik ember mondta nekem, hogy semmi sem fog megváltozni azzal, hogy valaki nagykorú lesz, csak pár csekkel több lesz a postaládában, már majdnem elhittem, hogy így van.
De csak majdnem. Mert akkor arcon csapott a rút valóság.
Nem, nem fog egész Budapest felvonulást szervezni a tiszteletemre. Egy ember sem fog kedvesebben nézni rám az utcán, a boltban, a buszon. Az iskolában nem fog kirobanni egy konfettisdoboz érkezésemkor, a tanárok nem fognak kivételezni velem. Egy férfi sem lesz kevésbé tuskó, mint előtte.
Összességében véve tényleg nem fog semmi láthatóan változni, igen.
Csak hogy aki már elmúlt 18, az észre sem veszi, előtte milyen korlátozások vették körbe. "Leugrok egy sörért", gondolja és halál nyugodtan meg is teheti. Nem ugrik össze a gyomra egy-egy szórakozóhelyre belépéskor - legalább is nem attól tart, hogy nem engedik be - de ezek még a kijátszhatóbb dolgok. Igen, én sem vagyok szent.
Akkor kezdek bepöccenni, amikor a könyvtárból nem tudok kikölcsönözni egy rohadt könyvet, amit a következő hétre kéne kiolvasnom, és máshol nincs. Mert hogy a tagsághoz nem elég ám egy felnőttkorú hozzátartozó (bátyám), nem bazdmeg, rögtön a szüleimet kell odavinnem. Különben meg rohadjak meg, nem kapok semmit.
Vagy amikor egy mobilt akarok venni, amihez nem előfizetéses kártyát kérek, és kijelentik, hogy ez így bizony nem lesz jó, a szüleimmel kell jönnöm. Nekem meg már mindenem tele volt a szülinapom előtt másfél hónappal ezzel a szemétkedéssel. Ráírattam bátyám nevére - aki mellesleg ott szobrozott mellettem - aztán cseszhették az egészet megfele.
Mintha ilyenkor minden csak azért létezne, hogy szembesítsen a ténnyel, másfél hónap miatt kell órákig szívnom.
Az első dolgom a szülinapom után az lesz, hogy beíratkozom a könyvtárba. Aztán meg a saját nevemre íratom a mobilomat. Aztán meg megünnepelem, hogy végre megtehettem ezt a kettőt.
