Teste párszor összerándult,aztán úgy tűnt,többet fel sem kel.

Azonban pár perc elteltével keze ökölbe szorult,és lassan feltápászkodott. Haja hófehérré vált,körmei megnőttek. Méregzöld szeméből gyilkolási vágy sütött,a fejpánt alatt megjelent az a bizonyos írás,ami a dobozon is rajta volt. Lassan kacskaringós jelek jelentek meg szeme alatt.

Tekintetét ráemelte Velenára,aki hirtelen nem tudta,örüljön-e vagy inkább tűnjön el innen. A lányba került démon választ adott neki – alvilági hangján felordított,és mindent elborított a fény.

Egy hosszú,kacskaringós csíkban elpusztított mindent,és csak kevés kellett hozzá,hogy Ezüsthold falát ne érje el.

Lassú,földet rengető lépésekkel indult el a város felé,fejében csak egy szó létezett.

-Elpusztítani...- Hörögte,tűhegyes fogait kivillantva.

Először a kinti őrök vették észre,de először nem sejtették,hogy valami gond van vele. Melléjük ért,lehajtott fejjel megállt.

-Üdvözlégy Ezüsth- Kezdte volna az egyik,de a lány csupán a nézésével elhallgattatta. A földre rogyott,és többet nem mozdult. A másik felé iramodott,de hamarosan ő is így végezte. Halvány mosolyra húzta száját,és tovább haladt.

A benti őröket is hasonlóképp hatástalanította,aztán megállt szemben az óriási kapuval.

Várt.

Nem sokkal később egy ember teleportált a városba,végignézett a lányon. Elégedetten elvigyorodott,és ezután sorra érkeztek a különböző fajú és kasztú allisok.

-Rendben,barátaim! For the Alliance!- Ordított fel a férfi,és újdonsült démonjával az oldalán megrohamozták Ezüstholdat.

A Tolvaj mindezt úgy látta,mintha álmodná. Teste fölött most nem ő uralkodott,a démon erősebbnek bizonyult nála. Teljesen nyugodt volt,öntudatlanul sodródott a fekete semmiben. Szinte már kellemesnek is mondható volt ez az érzés. Néha-néha felvillant neki egy kép,egy sikoly,ami oly ismerős volt neki... De mikor csinálni akart valamit,fájdalom hasított fejébe,így jobbnak látta,ha nyugton marad.

Saját nevét hallotta valahonnan a távolból,de amilyen gyorsan átfutott rajta,pont úgy el is felejtette. Mégis ki zavarná őt itt? Annyira nyugodt ez a hely... Legszívesebben itt maradna,örökre...

Ismét valaki a nevét kiáltotta,most már sokkal hangosabban hallotta. Megpróbálta kinyitni szemét,de nem volt elég ereje hozzá. Mintha valamivel lefeszítették volna...

Újból és újból hallotta,ahogy őt szólítják,sok szenvedés árán sikerült végre felnyitnia szemeit. Egy fiú képe kezdett elé derengeni,fekete hajjal,egy nagy karddal... És ő kiabálta állandóan a nevét... Ismerősnek érezte az illetőt,de nem tudta eldönteni,honnan is.

A teste meglódult,és afelé csapott. A fiú megmenekült,de bal válla vérezni kezdett. Ezt ő nem akarta... Nem,nem szabad bántani...

Ismét belehasított fejébe neve. De most nem a fiú kiáltotta... Körbenézett,megpillantott egy lányt is. Úgy érezte,őt is ismeri...de honnan...? Neki is fekete haja volt...

Mintha villámcsapás érte volna,úgy ébredt fel az álomból. Az ott Holló... és a másik... a másik Mykee... Sosem fogja hagyni,hogy bántsák őket...

Apró tűszúrásokat kezdett érezni,amik egyre erősödtek. Tudta,hogy nem hagyhatja megint el magát... Meg kell védenie őket...

Egyre előrébb nyomta magát saját testében,keresve a démont,hogy hátra utasítsa. Nem érdekelte,ha meghal... A lényeg csak az volt,hogy a démont elpusztítsa,és nem fogja bántani két barátját...

Elviselte a fájdalmat,amit szándékosan okozott magának,de akkor is meg kellett tennie...

Megpillantotta ellenfelét,aki észrevéve őt kissé elbizonytalanodott. A lány összeszedte minden lelkierejét,majd rávetette magát.

Hirtelen megtántorodott,és homlokára tette kezét. Szeme kezdett lassan visszaváltozni eredeti színére,és az arcán lévő különböző írások,jelek is kezdtek felszívódni. Végül még egyszer egy gyenge kísérletet tett a támadásra,aztán összeesett. Kis idő múlva feltápászkodott,ismét Tolvajként. Remegő,vérben ázó kezét maga elé emelte,az ijedtségtől ismét tágra nyíltak szemei.

„Ezt én tettem...”

-Hála Istennek!- Hallotta Holló hangját,majd léptek közeledtek felé.

Nem mert belenézni barátai szemébe.

-Jól vagy?

-Nem... Semmi sincs jól...- Kezébe temette arcát,de sírni nem tudott.

Még több lépést hallott,majd kezére csatoltak valami rideg,fém szerű dolgot. Lehajtotta fejét,és durván elkezdték húzni.

-Száműztek az Alvilágba...- Mondta nem sokkal később barátainak az eredményt. Továbbra is csak a földet tudta nézni. -Még mindig bennem van a démon... Igaz egy pap elzárta az erejét bennem,de attól még bármikor kitörhet.

-Tolvaj...

-Mindannyiunknak így lesz a legjobb.- Egy üres mosolyt villantott feléjük,közben megigazgatta bilincseit kezén. -Ég veletek... Remélem egyszer még találkozunk. Hiányozni fogtok.

Szórakozottan megérintette a fejpántot homlokán. Bizony,rég volt... Szerencsére azóta már nincs kitiltva Ezüstholdból.

-Vigyázz,Szarka!

Egy nyíl suhant el nem sokkal a füle mellett. Idegesen hátrapillantott. Egy éjelf követte őket.

-Na már megint egy ilyen...- Morgott,leugrott a farkasról,és láthatatlanná vált. Bevárta ellenfelét,aztán felugrott az ő hátasára. Amaz értetlenül fordult hátra,mikor ismét láthatóvá vált,és szokásához híven elvágta torkát.

Dolgát elvégezve visszamászott Shilysre,majd Mykee ledöbbent arcába nézett.

-Most mivan?

-Semmi...csak...ejha...!- Zavartan elvigyorodott. -Gyors vagy.

-Valakinek azt is kell.- Rákacsintott. -Na,várunk még egy allist,vagy tovább is fogunk menni?

Nem sokkal ezután tábort vertek egy eldugott tisztáson. A lány már majdnem levette csuklyáját,mikor rájött,hogy jelenleg inkognitóban van.

-Mondd csak...- Szólalt meg,miután már mindketten félálomban a tűz mellett ültek. -Mióta vagy itt az Alvilágban?

-Már elég régóta...- Dünnyögte,fél szemét ráemelve a lányra.

-És...miért?

-Nos...- Nagyot sóhajtott. -Az az igazság,hogy eredetileg azért jöttem ide,hogy megtaláljam egy rég elveszett barátomat... Éveken át kutattam utána,de most már kezdem feladni.

-Hogy került ide?- Kérdezte,bár csodálkozása másból fakadt,mint aminek mutatta.

-Száműzték...egy olyan dolog miatt,amiről nem is tehetett...

Csönd telepedett rájuk egy időre. Szarka legszívesebben lerántotta volna magáról a köpenyét,és barátja nyakába ugrott volna,de valamiért úgy érezte,még nincs itt az ideje ennek.

-Na,szép álmokat...- Ásított egy nagyot a férfi,aztán eldőlt oldalra.

-Neked is.- Még nem feküdt le,nézni kezdte barátja arcát. Annyira idegen,és mégis ismerős volt neki alakja. Legutoljára még kiskorában látta... Most már viszont egyre inkább nem tud úgy rá nézni,mint arra a régi kisfiúra. Felnézett a fekete égre,a kacskaringós fényeket figyelte. Régen ugyanezt csinálta,miközben azon gondolkozott,mikor fog elkerülni ebből a pokolfészekből.

Végül aztán ő is lefeküdt.

-”Miért nem mondod el,hogy hívnak...?”- Motyogta még félálomban,aztán elnyomta az álom.