Megígértem, Timi, hát tessék.

Enyésző sötétség. Néma csönd. Mozdulatlan levegő, élettelen tér. Az egyszerű Semmi.
Egy cipőkoppanás. Majd még egy. Bizonytalan léptek visszhangozzák be az ürességet, céltalanul haladva valamerre. Egy sötét szempár csillan a feketeségben, értetlenül cikázik jobbra és balra.
-Hol vagyok?- Szólal meg, szavai végighasítják a levegőt. Metsző némaságot kap válaszul. Egy ideig még vár, aztán félve tovább indul.
Csöpp, csöpp.
E alig hallható zajra felkapja fejét, s miután a remény végigsuhant gondolatain, arra siet. Világosságot vár, de csak sötétséget talál. Az apró zaj pedig csak nem múlik el.
Csöpp, csöpp.
"Mi csöpög?" Kérdezi magától vagy századszorra, de sosem kap rá választ. Nem lát semmit, nem tudja, hol van - szabadulni akar innen, minél hamarabb.
Talán víz? Na de mit keresne itt víz? Semmi jele annak, hogy bármi is lenne itt. A zaj felé halad egyre határozottabban, mígnem egyszer talpa alatt érzi a jeges folyadékot. Lehajol, ujját hozzáérintve a tócsához. Állagából nemigen képes megállapítani semmit, így orrához emeli a titokzatos nedűt.
Vér.
Borzadva söpri le magáról, pár lépést hátra tántorodik. Nem ért semmit. Igazából nem is érdekli, egyszerűen ki akar jutni innen.
Egy sóhaj suhan el füle mellett, reszketve pördül meg tengelye körül.
-Ki van ott?- Kiáltja kétségbeesetten, meresztgetve szemét, hátha megpillant valamit. Vagy valakit. Csend fogadja meggondolatlan szavait, majd hirtelen minden megváltozik.
A sötét helyét átveszi a vakító fehérség, a láthatatlan láthatóvá válik. A várva várt dolgok váratlanul erősen körvonalazódnak ki. Ugyanúgy, ahogy egy másik alak is. Fejét elfordítja, teste megtörten előre hajolva.
-Nóri?- Csillan fel a másik szeme. -Hogyhogy itt vagy? Egyáltalán hol vagyunk?
De választ még mindig nem kap. A Nórinak nevezett személy meg se mozdul.
-Nóri?- Szólítja megint, közelebb lépve hozzá.
-Ott állj meg- Susogja amaz továbbra is elfordulva, teste enyhén megremeg. A régóta megört csönd ismét közéjük telepszik, a másodperceket méginkább meghosszabbítva.
-Mi ez a hely?- Kérdezi tétován.
-A lelkem.- Pillant rá végre Nóri. Szemei fehérje most vörösen izzik, kék írisze csak méginkább kihangsúlyozza ezt. Arcán rászáradt könnycseppek, mimikája mozdulatlan. Mindketten választ várva néznek egymásra, de egyikőjük sem szólal meg.
-Képtelen vagyok rá.- Mondja végül Nóri, szenvedve rázva meg fejét.
-Mire?
-Még mindig itt vagy...- Mormogja, aztán, mintha egyedül lenne, elmélkedve elfordul, egy távoli pontot szemlélve.
-Nem értelek...- Rázza meg fejét.
-Persze, hogy nem értesz- Mondja könnyedén -,mivel nem akarsz megérteni. De, tudod, mit?- Fordul meg hirtelen, eltökélten fúrva tekintetét a másikéba. -Én sem akarom, hogy megérts.
Ezzel megint hátat fordít neki. A csönd ismét kellemetlenül feltűnik, az idegen személy pedig nem tudja, mit kezdjen magával.
-Dolgom van.- Böki ki végül közömbösen. -Mehetek már végre?
-Ott az ajtó.- Mutat a hely másik végébe, de oda se néz. Amaz gyors léptekkel el is indul, csak az ajtónál áll meg.
-Zárva.- Szól oda neki némileg szemrehányóan. Sietnie kéne, és még fel is tartóztatják?
-Tudom.- Vonja meg vállát Nóri, a legkevésbé sem meglepetten. -Eddig még sosem nyitottam ki.
-Nem érdekel, mennem kell!- Mordul rá idegesen, egyet dobbantva lábával.
-Tudom- Ismétli. Egy nagyot sóhajt, majd ő is afelé indul. Léptei ingatagok, bizonytalanok, mintha nem is ő uralná mozgását. Az ajtó előtt megáll, nyúzott arckifejezéssel kezdi méregetni.
-Mi lesz már?- Veszti el türelmét egy idő után. -Nyisd ki!
Nóri élettelen tekintetét a másikra emeli, majd reszketve bólint párat. Nagyon jól tudja, mit kell tennie.
-Mire vársz?
-Csodára.- Mosolyog rá fájdalmasan, aztán kezét reszketve a kilincsre teszi. Látszik rajta, hogy hezitál, hogy önszántából sosem tenné meg.
-Nincs kulcs?
-De, én vagyok az.- Ezzel lenyomja a kilincset. Az hasogató nyikorgással engedelmeskedik parancsolójának, majd lassan kitárul.
-Na végre.- Húzza elégedett mosolyra száját amaz, s mint aki jól végezte dolgát, minden további szó és pillantás nélkül átlép a küszöbön.
Nóri csendben áll, homályos tekintettel figyelve a távolodó alakot.
-Megtettem...- Suttogja elhalóan, erőtlenül visszatolva helyére az ajtót. Zengő kattanás, majd ismét mindent elborít a Sötétség.
Csöpp, csöpp.

Remélem egyszer majd átéled ugyanazt, amit én. Csak hogy ismerd az érzést.