És igen.
Több, mint két év után végre sikerült rájönnöm, hogy lehet linkeket kitenni a blogomba. Hogy hogy lehet átnevezni a blogok címét.
Igen, megcsináltam.
VÉGRE ÚGY NÉZ KI AHOGY ÉN AKAROM!! YÍÍHÁ!
Amúgy a fejlécet is lecseréltem. Igen, ugyanazt a képet látjátok, csak a régi nagyítva volt, mert akkor volt a szélessége alapból, és nekem úgy nem tetszett. Szóval hozzátoldottam a levágott kép maradékából. : D
Ez volt az eredeti kép, már ha valakit egyáltalán érdekel.
Ha nagyon unatkozik valaki, keresgélhet, hogy mit, honnan ollóztam össze. ;D
Ez a nap eléggé fárasztó volt. Megcsináltam négy angol tételt, ami nagyjából négy órámba került, előtte megkaptam az angol levelem javítását, ami az eddigi legszarabb lett, szóval a kedvem is eléggé megcsappant.
Lehet, végre tényleg neki kéne kezdenem tanulni?
Na, majd szerdától. Akkor lesz egy csomó szünet, én meg leszek olyan intelligens, hogy nem elgépezem az időmet, hanem átnézem a szabályokat. Igaz-e?
Tegnap egy nagyon jót álmodtam. Érdekes, hogy augusztusban mindig olyanokat álmodok, amikre mindig is vágyom...
Ez egy elég olyan mindent-bele-álomra sikerült, mivel a Roxfortban voltam, mint Mardekáros diák, miközben Hanatarou-nak hívtak (Bleach), és úgy néztem ki, mint Ritsuka (Loveless). Szóval elég mókás volt. : D Igen, fiú voltam. Főbb szereplő még egy másik srác volt, akit Riku-nak hívtak (Kingdom Hearts). Jaj Istenem, ahogy ezt most leírtam, fogom a fejemet a saját hülyeségemtől. Nagyjából ezek a tényezők voltak azok, amikhez a két hónap alatt közöm volt.
Szóval, Rikuval az oldalamon kaptunk valami feladatot, amiről mindketten tudtuk, hogy veszélyes, de azért úgy döntöttünk, hogy utána nézünk. Világos helyszínen voltunk, a lábunk alatt homok, néhol a vízbe is bele kellett lépnünk. Már-már oázis szerű lett volna, ha bármilyen növény is nőtt volt errefele. Kőből felépített oszlopok és vékony falak mellett haladtunk el, igazából eléggé gyanútlanul beszélgettünk és sétálgattunk. Aztán, mikor az egyik falat kikerültük, észre vettünk három másik embert. Nem tudtuk, kik ők, csak azt, hogy ők azok, akik árthatnak nekünk. Talán két nő volt, meg egy férfi, már nem tudom pontosan. És (figyeljétek a vérszomjas vadállatokat) mikor megláttuk, őket, labdáztak. : D Egy pillanatra elgondolkoztunk, most mit tegyünk, aztán végül úgy döntöttünk, hogy üsse kavics, mi megyünk tovább, csak nem fognak bántani minket.
Szép komótosan haladtunk a fal mentén, mikor egyikük felfigyelt ránk. Nekem ezután valamennyi idő kiesett, mivel minden jel szerint elájultam. Mikor magamhoz tértem, Riku ölében feküdtem, aki holtfáradtan görnyedt szinte rám. Kicsit zsibbadtak voltak a tagjaim, de más bajom igazából nem volt. Ülésbe tornáztam magamat, aztán aggódva megszemléltem a srácot, minden rendben van-e vele. A karjain, lábain nem láttam sehol sebesüléseket, ám mikor kicsit a feje alá hajoltam a vizsgálgatás közben, az arcomra csordult a vére. Gyorsan felemeltem arcát, hogy lássam, honnan jön - a bal füle körül ömlött a vér. Fáradtan nézett rám, minden pillantásánál attól féltem, hogy többé nem nyitja fel a szemét.
- Tarts ki, minden rendben lesz - suttogtam halkan, ahogy törölgetni kezdtem róla vérét. Ő egy szót sem szólt, csak megfogta az államat, egy apró csókot nyomott az ajkaimra, aztán... hát aztán meg elájult.
Ismét lemezszakadás. Egy sötét burkolatú, alacsony mennyezetű, de helyenként kivilágított ovális teremben álltam. Középen nem volt padló, a szélén korlát. Sokan voltak még ott rajtam kívül, mindenki a roxforti talárjában. Halkan beszélgettek, készülődtek, pakoltak. Mintha utazásra vagy valahova távolra készültünk volna. Én a korlátnak támaszkodtam, és csöndben merengtem valamin. Aztán belépett egy tanár ide, és hirtelen mindenki elcsöndesedett. Utasított mindenkit, hogy ellenőrizze le a csomagjait, mert senki sem fog tudni visszafordulni. Aztán komor, merev arcát felém fordította.
- Hanatarou, ha a kedves barátja állapota súlyosbodik is, sem maradhat mellette.
Mindenki felém fordult, és úgy éreztem, mintha a világítás körülöttem összegyűlt volna.
- Tudom, uram. - bólintottam fásultan, majd elfordultam tőlük. Egy ideig még láttam a helyiséget, és tudtam, hogy épp a parkettát bámulom végtelen szomorúságomban, de aztán lassan elhomályosodott, és... felébredtem.
Igazából nem volt túl jó hangulatú, és mégis... jó érzés volt benne lenni. Jó lenne még ilyeneket álmodni. :)
