KaiBlog

"Azt a feladatot kaptam Zsibitől, hogy írjam le, mi történt csütörtök délután. Nekem ez kifejezetten nem tetszett, mert általában úgy néz ki a délutánom, hogy felmegyek a szobámba, bedőlök az ágyba, és hatkor felkelek a vacsi miatt. Most is részben ezt tettem, miközben azon füstölögtem, hogy „ebből a témából semmit sem lehet kihozni”. Négy fele hajlandó voltam lemászni a nyolcadikról, de csak is azért, hogy megnézzem, van-e valami program egyáltalán, amit meg tudnék említeni a cikkemben.
Nagy nihil volt, de annyira, hogy még én is megdöbbentem. Csak annyit tudtam, hogy valamikor lesz capoeira. Igazából úgy terveztem, hogy akkor megyek oda, mikor hallom, hogy elkezdődött. De mivel semmi zene nem volt, mégiscsak érdekelt már, mi van.
A fenti indokok miatt kénytelen voltam változtatni az eredeti témán, azt kezdtem el feszegetni, ilyenkor ki hol van.
Mit csináltak az emberek, hogy túléljék a délutánt?
A hangár környékén sokan kütyüzéssel verték el az időt, de még többen gondolták úgy, hogy a pénze költésével még gyorsabban lesz este. Ha jól láttam, a hangár előtt volt capoeira, de őszintén szólva nem nagyon tudtam behatárolni, épp mit csináltak ott. Ja és persze aki már végképp nem tudott mit kezdeni magával, az elővette a hangszórókat, és a zenét bömböltette.
Innen elvonulva kezdett csöndesedni a légkör, a trambulinokhoz érve pedig már csak az ugráló gyerekek hangját lehetett hallani. Ezen a környéken a hiperaktívabb egyének találnak maguknak szórakozást: kosarazhatnak, focizhatnak, röpizhetnek, és trambulinozhatnak. De persze itt is voltak olyanok, akik a padon, illetve a trambulinon feküdve szenderegtek elégedetten. Na és persze sokan választották a klasszikus lelki terrorizálást, fárasztották barátaikat, a mókusokat, vagy épp azokat, akik szembe jöttek velük.
Itt is körbenézve visszaindultam a szobámba, de persze csak azért, hogy a folyosókról is anyagot gyűjtsek. Sokan a tévét bámulták, egyesek a kanapén hevertek félálomban. Följebb ismét valakit nyúztak, legalábbis a hangokból ítélve. Olyanokat is láttam, akik olvastak, rosszabb esetben tanultak. És persze a szokásos „próbálnak aludni, de nem tudnak” stílus is népszerű volt, ahova én is tartoztam. Egyesek pedig máshol próbáltak szerencsét (innentől már mindenkinek a saját fantáziájára bízom, mikre gondol).
Nagyjából ennyit láttam ezalatt az egy órás körút alatt. Arra kell következtetnem, hogy a tábor „aktív” és „kialudt” lakókkal van tele…"