Noshátkéremszépen, szombat van. Festjük az előszobát.

A fekete gyémántokból már csak 150 oldal van hátra. Halleluja!

(November 13, csütörtök)
Az osztály úgy döntött, hogy fél nyolcra kell a suliba menni, és úgy nyolc fele az erdélyiek is befutnak.
Én negyed nyolckor ébredtem fel. Nem szólt az az áruló mobilom. Hogy ebből mi következik? Szerintem ki tudjátok találni.
Szóval miután villámgyorsan kiugrottam az ágyból, és küldtem Rékának egy sms-t, a fürdőszoba ajtaján kezdtem dörömbölni, hogy tesóm engedjen be oda (épp borotválkozott). Magamra kapkodtam a ruháimat, és a váltáskámba kezdtem pakolni. Mobil... pénztárca... bérlet... rágó... bla bla... Bátyám közben kissé álmos tekintettel figyelte, ahogy nyüzsgök.
Tíz perc múlva már a hév felé ügettem.
És, mint ahogy azt Isten is megírta a nagy könyvben, az vígan suhant el az orrom előtt. Nekem akkor még volt egy utcányi távom. Általában ilyenkor nem kezdek el futni, de most megtettem. Feszültséglevezetés. Hosszú hév volt, szóval még esélyem is volt elérni. Már szinte vetődtem volna a kocsik elé, úgy négy méter volt még a távolság, mikor a hév becsukta az ajtaját, és elment.
Még életemben nem szidtam ennyire a hévet.
Oké, hát mindegy, beálltam a megállóba, és vártam. És vártam. És vártam.
Negyed óra múlva méltóztatott egy busz feltűnni a horizonton, és láttam, hogy mögötte jön mégegy. Hosszá kell fűznöm, hogy ez a 276E egyedi bája, hogy fél óráig kimarad, aztán kettő jön egymás után. Az első tömött, a második hót üres. Most is így volt, szóval önkényesen úgy döntöttem, hogy megvárom a második buszt.
Csakhogy az nem 276E volt.
Ha ha ha.
Szóval ismét várhattam negyed órát, mire jött az én buszom. Természetesen dugig tömve, és sok hangszeres kislány volt rajta.
A további odautat nem részletezném, mindenesetre egyszer csak odaértem. Mindenhol az osztálytársaim futkostak, és hirtelen nem tudtam, hogy hova is kéne mennem. Elindultam az osztályteremhez. Ott rátaláltam Rékára, Vivire, Renire, meg még egy tucat emberre, szóval ott maradtam. Kénytelen voltam eltűrni a "Jóreggelt!" köszönéseket, és a "Nahát, felébredtél?" típusú kérdéseket.
Nemsokkal ezután odamentünk az ebédlőbe, ahol az erdélyiek is voltak. Nem mondok újat azzal, ha azt mondom, hogy egyet se ismertem fel belőlük. Hát ez van.
Észre vettem, hogy valamiért az ellenőrzőm is ott van a táskámban. Hogy miért, arról lövésem sem volt.
Úgy egy óra múlva elindultunk a Magyar Nemzeti Bankhoz. A metró bejáratánál már rájöttem, hogy miért van nálam az ellenörzőm.
A reggeli sietségben nem figyeltem, és az ellenörzőt raktam be a bérlet helyett.
Gratulálok, Nóri.
Persze simán bemehettem volna a tömeggel, de nem akartam, mert a metrónál egyébként is egy csomó kaller van, sötöbö. Mivel az Örsön voltunk, az ofő hazaküldött érte.
Így hát balkanyar, és galopp a buszhoz. Két perc múlva indult, pont optimális. Gyorsan odaértem, és felültem az üres buszra. Ez kicsit gyanús volt, de nem nagyon foglalkoztam vele.
Úgy két perc múlva nézelődni kezdtem, mivel még a sofőr sem volt a buszban... és akkor megpillantottam, hogy egy 276E vígan indul el előlünk.
Két busz állt egymás mögött.
A kezdeti sokkot túlélve leszálltam a buszról, és hat perc idegeskedés után végre el tudtam indulni hazafelé.
De a buszon ott volt a szomszéd bácsi, akiről már írtam itt (szerdánál). A várható dolgok előkerültek, de most nem voltak hozzá idegeim, szóval egy "Bocsánat, de sietnem kell!" Megszólalás után elszeleltem. Vajon tényleg nem tűnt föl neki, hogy csütörtökön, 11 óra körül mit keresek én ott?
A szobámat felforgattam, de sehol sem találtam a bérletet. Az összes gatyámból kiráztam a még nem létező dolgokat is, az összes táskám tartalma a földre került, és az asztalom is kaotikus kupacoknak adott helyet. Aztán megtaláltam a rajzfüzetem alatt. Há lol.
Fél óra múlva leszálltam a hármas metróról, és tanácstalanul néztem körbe. Még nem jártam a banknál. Megkérdeztem vagy hét embert (két boltost, egy bkv-s embert, két külföldit /XD/, és két nőt), és egyik sem tudott eligazítani. Aztán jött egy öreg néni, aki végre tudta az utat.
Röhelyesen közel volt. A legközelebbi utcán kellett bemenni, és egy kereszteződés után ott is volt. Lehetett vagy 20 méter...
Kissé bizonytalanul léptem be oda, a lépcsőnél két égimeszelő őr fogadott. Előadtam a történetemet, mire ők a vigyorgást visszafojtva az emeletre küldtek. Ott megint két őr volt, egy hasonlóan magas férfi és egy öreg néni. Nekik is előadtam a mesémet, mire kaptam egy jegyet, és tovább küldtek. Az osztály akkor épp egy átlátszó falú teremben ült, egy előadáson. Tudjátok, kinek van kedve bemenni oda. Hát még akkor, ha azt látom, hogy a szemben lévő, pihe-puha kanapén Timi ül, és odahív magához.
Odamentem.
Aztán az egyik őr is, hogy mégis csak vegyem le a táskámat, és vigyem a ruhatárba. Így hát így tettem. Azok a csomagmegőrzők számzárasak voltak. Amíg el nem mentünk onnan, attól rázott a hideg, hogy ki is tudjam venni onnan a táskámat. És sikerült!
Az előadás után Barbi és Anna (és még a fél osztály) vigyorogva megkérdezte, hogy "Már is itt vagy?" Nem, rosszul látjátok, vazzeg.
És Barbinak milyen igaza volt, mikor megállapította ezek után, hogy
"Nóri, ez nem a te napod..."
Hát még akkor mennyire így éreztem, mikor a Jövő Házában a "Kalória égetés" csoportba kerültem. Egyszerűen sérti az egómat ilyen helyre kerülni. Ezt Panka mégis hogy gondolta?! xD
 

Na, az előszoba kétszer átfestve, anyám épp cipősszekrényt van venni. Nekem.

(November 14, péntek)
A mai nap első programra a Planetárium volt. Annával megbeszéltem, hogy hétkor találkozunk az Árkádnál, ahova én ki is értem időben, csakhogy ma Anna aludt el kicsit. Szóval úgy fél órát ácsorogtam, és a héten először éreztem azt, hogy egy pulcsiban mintha fáznék.
Aztán csak öt percet késve értünk oda. De a műsor (vagy mi a pék az) még nem kezdődött el, szal nagyon jó volt. Miután beültünk, és elsötétedett minden, valahogy úgy éreztem, hogy mindjárt benyomom a szunyát. Rékát sem kellett ám bíztatni..! Én végül mégsem aludtam, csak azon gondolkoztam, hogy mennyi mindent lehetne csinálni ilyen sötétben anélkül, hogy bárki is észrevenné... Köhöm.
A Láthatatlan kiállításon már voltunk, szóval volt szabad négy óránk. Barbi és Réka átjött hozzám, és megcsodálták gyönyörűséges villámat. És a vízfestékhez nem találtam ecsetet. A Parlamenthez indulás előtt bementünk a Szamócába, ahol is ismét tapasztalnom kellett, hogy rohadt drága minden. Jégkása pedig nem volt. Réka vett egy sütit, de nem akarta egyedül megenni, szóval Barbival vettünk egy nagy sütit, és így fejenként csak 200-200 forintot kellett fizetnünk.
Mire odaértünk a Parlamenthez, a lábamat alig éreztem, annyit álltam már mindenhol. Meg minden más testrészem is fájt, nyűgös voltam. Vártunk vagy háromnegyed órát, mire végre bejutottunk.
Nekem nem tetszik a Parlament. Pont.
Timivel közben kitárgyaltuk, hogy mennyire hangulatromboló lehet egy ilyen helyen csinálni. Na mit, na mit.
Ezek után Annával elmentem a Városligetbe, aztán a Westendbe, mert ott igyenes a wc. Meg vettünk pogácsát is a büfébe. Mert ugyebár a következő hely, ahova mentünk, az a Gólyabál volt a suliban.
Tudjátok, a metró huncut közlekedési eszköz. Az még hagyján, hogy az ablakokon hiába nézel ki, nem látsz semmit egy falon kívül, és egy út során ötvenszer átolvasod az összes reklámot, szabályt (a kisbetűs részeket is), illetve olyan nagy zajjal közlekedik, hogy nem hallod a másik beszédét. Ezt már megszoktuk. Immunissá váltunk. Az viszont már elég szokatlan, hogy minden egyes "Tessék vigyázni, az ajtók záródnak" és megállóbemondás előtt egy jellegzetes, "galamberegető" hangot ad ki a hangfal.
Az eredmény kézenfekvő: Annával egymásra meredünk, majd kitör belőlünk a röhögés. Minden megálló között háromszor. A többi utas meg csak fapofával mered ugyanoda, ahova eddig is, csak néha pillant ránk megrovóan.
Hát tehetünk mi róla, hogy a vezetőnek cifrafosása van?
A Gólyabál ugyanolyan volt, mint két évvel ezelőtt. Csak most csocsóztam is. Az erdélyiekből meg elegem lett. Tudom, naiv vagyok, de belőlük annyira nem néztem ki, hogy bunkó parasztok lennének. Pedig azok.
Fél tízkor Timiért jött az anyja, szóval én is hazaindultam. Mivel péntek volt és este, azt hittem, több zűr lesz az utakon, de kis híján ki volt ürülve az egész Örs, meg minden. Szóval tök nyugisan hazajutottam.

A mai program nem volt kötelező (bobozás Visegrádon, ahol már kismilliószor voltam nagyszüleimnek köszönhetően), szóval nem is mentem. Bár pihenni nem tudtam, mivel anyám kilenckor kivert az ágyból, hiszen ő festeni akart. Igaz, tízig meg se moccantam az ágyban. Este tizenegykor indul az erdélyiek busza, szóval arra se fogok menni. Őszintén szólva nincs túl sok kedvem, anya se akar elengedni, és nem akarok tíz körül hévezni, metrózni, villamosozni.

Szóval nagy vonalakban ilyen volt az erdélyi diákcsere. Számomra nagyjából olyan volt, mintha kaptam volna két napot arra, hogy a barátnőimmel sétálgathassak a városban. Egy erdélyivel sem beszéltem öt szónál többet. És tudjátok, nem is nagyon érdekel.