Najó, miközben a net bassza már megint rezet, inkább írok egyet -.- Miért van az, hogy minden vasárnap gecizik?
Szóval az úgy volt, hogy délben keltem, mivel este nem aludtam valami rendesen... 3-4 óránként felébredtem valami rémálom miatt, és órákat szenvedtem, míg visszaaludtam. De reggelre már hálistennek nem fájt a fejem, legalább ez az egy jó volt.
Felkeltem, leültem a géphez, és olvastam. Aztán úgy egy óra múlva szépen eltűnt a net. De hát ezt már megszokhattuk...
Unalmamban nézegetni kezdtem a beérkezett fájlokat (ismét jókat röhögtem egyes képeken), megnéztem a Simses videóimat :D Aztán meg rátaláltam az msn-es logjaimra, amik 2006-ig nyúlnak vissza *_* Három és fél év, és mégis milyen közelinek tűnik minden egyes mondat!
Na de most jön a mese.
Közben apám nagyban főzőcskézett.
-Gyertek segíteni!- Kiáltotta néha oda nekünk, de eddig még se bátyám, sem én nem mozdultunk meg. Aztán a következő ilyen ordításnál egyszerre léptünk a konyhába.
Mintha csak erre várt volna apám, a vokba beleloccsintotta az erőspistát. Nos. Gondolom ti is tudjátok, mi következik ilyenkor...
Egy perc múlva köhögve, hörögve, levegő után kapkodva menekültünk ki a konyhából.
-Hogy ti milyen nyápicok vagytok!- Mondta apám hasonló halálhörgések közepette. Ja, valóban... :D
Az ablakok fénysebességgel lettek kicsapkodva, és a végén már majd' leszállt a hajam a huzattól. És az a rohadt erőspaprika csak nem akart eltűnni a lakásból!
Tíz perc múlva megint visszaólálkodtunk a csatatérre, tesóm gyorsan elpakolt az asztalról, én meg hasonló gyorsasággal megterítettem. Apám végzett az előző fogással, most igazi erős paprikát kezdett sütni...
-Ezt direkt csinálod, igaz?- Mordultam rá, és újból köhögni kezdtem.
-De hát így jön az étel!- Vonta meg a vállát nagy ártatlanul.
Negyed óra múlva már meg bírtuk állni köhögésrohamok nélkül, szóval leültünk enni. Ekkor toppant be anyám, aki még nem volt hozzászokva a szaghoz, és most ő kezdett el fulladozni.
-Hát én itt nem bírok enni...- Mondta két hörgés között, mire apám az ablak felé fordult.
-Jól van, nyissunk ablakot!- És már rántotta is ki az ablakot. Csakhogy az épp párkányon hűlő edényeket figyelmen kívül hagyta...
-A jó kurva büdös életbe!- Kiáltotta el magát anyám, miközben a töltött karalábé egy művészi kört leírva apám lábára toccsant. Egyébként ritkán káromkodik. Anya is, és a karalábé is.
-Le fog esni.- Jegyeztem meg csöndben.
Kb. a fél konyha úszott ezután karalábészószban... Hát igen, ezek a szép vasárnapi ebédek.
-Nórika majd segít takarítani, ugye?- Pillantott rám anyám, az ebéd befejeztével.
-Persze ilyenkor Nórika vagyok...- Morogtam rá, mint egy bolhás kutya.
-Na, ugye segítesz?
-Hát persze...
Lavor. Mosószeres víz. Rongy.
Ezzel egyensúlyoztam be a konyhába, és öt perc alatt kész is lettem vele. Anyám meg nem akarta elhinni, hogy minden tiszta. De hát minden az volt! Én egy igazán precíz ember vagyok, ha nem tudnátok.
-Apád cipője még hátra van.- Mondta, amolyan kegyelemdöfésként. Megütközve néztem rá. Aztán a papucsra. Tudjátok, elég bizarr lábbeli az. Én ahhoz hozzá nem nyúlok.
-Mi? Takarítsam le?
-Igen.
-De... de... de te vagy a felesége!
-Te meg a lánya!
-De te a felesége vagy!
-Mi van már itt?- Hajolt be tesóm a szobába.
-Tessék, Gergő, takarítsd le apád papucsát!- Nyomtam a kezébe a rongyot, és elégedetten elmasíroztam.
De aztán végül mégis csak én szedtem le róla a karalábészószt... Igazságtalan az élet.
Úgy tűnik, most egy időre visszajött a net. Ideje volt.
