Sokat voltam egyedül itthon, sokat is gondolkoztam. Hangulatom nagyjából a mostani időjárással összegyeztethető, van, amikor derűsen mélázgatok, egy pillanat múlva meg indulattól remegve csapok az asztalra. Hangulatemberi mivoltom azt hiszem, mostanában mutatkozik meg a leginkább.
Jelenleg épp a dühtől remegő pillanatomban ülök itt, pedig már annyiszor lezártam magamban minden ilyet... vagyis hát, úgy tűnik, mégsem.
Harmadik napja tanulom a rubikkocka kirakását, eddig háromszor már kiraktam, de csak azért, mert láttam a lépéseket. Hamarosan meg fogom próbálni fejből kirakni, de azt hiszem ez a hamarosan még elég hosszú idő lesz... De valami legalább lefoglal. Még ha néha türelmetlenségemben ötször el is rontom a lépéseket, vagy majd' széttöröm a kockát.
A hétvége előtt féltem, hogy nagyon magamba fogok süllyedni, mivel gyakorlatilag mindenki szervezett magának valamit erre a három napra, csak én maradtam valahogy elfelejtve... Nem akartam megint azt érezni, hogy egy nélkülözhető senki vagyok, hogy csak az unalom eltöltésére szolgálok. Igen, mostanában valahogy az emberek nem veszik észre, hogy mennyire fáj az, hogy leszarják a fejemet... de ez van, már megszoktam. Már csütörtökön elterveztem, hogy a három nap alatt mit fogok tanulni és mikor. Bár ez sovány vigasz volt, legalább megpróbáltam. Gondolkoztam rajta, hogy majd elmegyek mondjuk a Városligetbe vagy a Margitszigetre, de pénteken amúgy is szar volt az idő, szombaton egész nap a dédimnél voltam, vasárnap meg... ja, az ma van. Na, hát ma olvasok.
De a lényeget megint kihagyom. Szóval azt hittem, magamba fogok süllyedni, de hála Istennek nem így történt. Reggel Májki sms-ére ébredtem (najó, ez úgy dél körül volt...), és valahogy sikerült elérnie azt, hogy érezzem, van, akinek még az eszébe jutok, még ha csak hetente egyszer is... Akinek viszont végtelenül hálás vagyok, az Réka. Igen, Réka, neked. Neki sikerült elnyígnem ezt az egész kínomat, és még akkor is feljött msn-re beszélgetni velem, mikor a barátjánál volt... Nem kellett volna megtennie, nem is vártam volna el, és mégis... mégis megtette. Nem egyszer, többször. Na, hát ez a gesztus... ez az, ami bármikor az eszembe jut, elsírom magamat. Mint most is... Nem akarok nyíltan itt szerelmet vallani, de most megteszem: köszönöm, Réka, hogy vagy nekem, nélküled nem tudom, mi lenne már velem...
Tesóm reggel azzal fogadott, hogy egy elég ismert animés csapat lektort keres, jelentkezhetnék. Bár én tudom, hogy az esély erre valahol az 1 és a 0 százalék között lebeg (mivel még a jelentkezést se merem leírni nekik, és csak 17 vagyok egyébként is), de valahogy beindította a fantáziámat, mi lenne, ha mégis? Vajon milyen lehet egy ilyen helyen "dolgozni"? Tudom magamról, hogy fanatikusan ellenőrzöm minden egyes írásomnál a helyesírást, ha 15-ször nem olvasom át, akkor egyszer sem, és egyébként is érzékeny vagyok erre a témára... de azt is tudom, hogy egy beszari, önbizalomhiányos alak vagyok. Bekerülni tíz ismeretlen, huszonéves ember közé még nekem is megrázó lenne... na jó, mondjuk angolon is így van, de akkor is... Már helyettük is lenézem magamat.
Na, hát látom, ez egy lelkizős bejegyzés lett. Nem szeretek ilyeneket írni a netre, de most valahogy kikívánkozott belőlem. Ez van, Sprite. Most meg megyek Bűn és bűnhődést olvasni. Már csak 150 oldal.
