Már csak négy hét ebből a nyomorult suliból.
Ha ezt a számot hallgatom, mindig előjönnek a legrosszabb gondolataim, és mindig rossz kedvem lesz. Hallgasd meg te is, hogy neked is az legyen :)
Ehhez a bejegyzéshez úgy is kell.
Kezd nagyon elegem lenni a világból, és magamból is. Utálom, hogy mostanában képtelen vagyok beosztani az időmet, hogy még hétvégenként is kevesebbet alszok, mint kéne... Hogy kifolyik az idő az ujjaim között, és egyszerűen egy normális, nyugodt percem sincs. És ez csak is amiatt, mert nem bírok normálisan élni.
Meg azt is utálom, hogy nem tudok önálló ember lenni, mindig támaszkodnom kell valakire, és sosem oldom meg magamtól a problémákat. Gyűlölöm, hogy mindig a másikra számítok, pedig ha egyszer egyedül csinálnám, vagy ötödannyi időbe kerülne. Nem tudok egyszerűen megváltozni.
Utálom, hogy ragaszkodó vagyok, és közben a fontos dolgokat mindig elbaltázom. Legszívesebben egy könnyűvérű kis ribanc lennék, annak nincs nagyobb problémája annál, hogy épp a rózsaszín vagy a fehér tangáját vegye fel aznap.
Ja, és kezdek rendszeresen órákkal később indulni, mint ahogy tervezem. Na, ez az, amitől agyfaszt kapok. Nem kések, de akkor sem időben indulok.
Lassan úgy érzem, már nem is önmagam vagyok. Kiábrándultam magamból. Valahol már elvesztem két elbaszott nap szakadékában. Hol van az a Nóri, aki figyel a barátaira, általában pontos, és boldog?
Nem tudom...
