Ismét megálmodtam az elmúlt hetek fontosabb olvasmányait és képeit. : D
A valós világhoz elég hasonló helyre csöppentem, este volt, de ennek ellenére igazán világos volt az egész hely, ahol épp léteztem. Épp egy hosszú, kanyargós fapad egyik sarkánál ültem. Azt hiszem, valami esti kis összejövetel lehetett, vagy valami ilyesmi. Alakra ismét Ritsuka voltam, a nevem nem hangzott el az álom folyamán. Bal oldalamnál senki sem ült, a jobbomon két alak, akiket csak az álmomban ismertem.
Csöndesen nézelődtem, vagy hallgattam a két, mellettem ücsörgő személyt. Úgy tartották, hogy ezen az éjszakán fel fog tűnni három alak, akik közül az egyikhez közelebbi szálak is fognak fűzni. Én nem tudtam, ki az a három ember, és szerintem ők sem tudták, hogy én vagyok az, akit keresnek. Csak azt tudtam, hogy a három személy egy személyiség szétosztásából jött létre.
A közvetlenül mellettem ülő srác sokat beszélt, és általában magáról. Sötét, nagyjából vállig érő haja volt, hasonlított hozzám. Egyhangúan megbélyegeztük az egoizmusával. Ő csak jót nevetett ezen, aztán mesélgetett tovább valami kis könnyed történetet.
A másik, aki mellette ült, pont az ellentéte volt. Komoly, mosolytalan arccal ült az asztalnál, néha iszogatott a poharából. Nem is emlékszem, hogy egyszer is megszólalt volna. Az ő kinézetére nem nagyon emlékszem, de fehér fölső volt rajta, az az egy biztos. Úgy rémlik, mintha őt régebb óta ismertem volna. Vagy valami ilyesmi.
Ők voltak a három közül az a kettő, akikről sejtettem, hogy azért vannak itt, amiért én is. A harmadikat egy távolabbi asztalnál láttam álldogálni, legalább is a megérzéseim ezt súgták. Nem is tűnt úgy, hogy errefelé szándékozik jönni, jól elvolt annál a társaságnál.
Az este hasonlóan telt el, mint eddig. A nagy kert végében voltak sátrak, meg hasonló tákolmányok, amik az alvásra szolgáltak. A nagy teret egy magas sövénysor szegélyezte körbe, és néhol fáklya világította meg hangulatosan a sötétséget. Mindkét fiúval megbeszéltem, hogy majd később ismét találkozunk. Az első még mindig mellettem volt, csöndben üldögéltünk egy tuja mögött, és azon elmélkedtünk, hol aludjunk.
Aztán megpillantottunk a nagy hely másik végében pár alakot - olyanokat, akikről tudtuk, hogy semmi keresnivalójuk itt. Csak egymásra kellett néznünk, hogy tudjuk: oda kell mennünk, hogy megtudjuk, miért vannak itt. Csöndben felálltunk, rajtunk kívül már mindenki aludt, ahogy láttam. A sövény vetette árnyékban osonva lassan megközelítettük őket, azzal a szándékkal, hogy esetleg ki tudjuk hallgatni őket. Egy bizonyos közelségig könnyen eljutottunk - utána viszont már túl nagy lett volna a kockázat, így egy helyben toporogtunk - jobban mondva lapultunk - a sötétben. Nem nagyon hallottunk semmit, mozdulni meg nem mertünk. Végül aztán a srác megunta, és maga után húzva visszamentünk a jól ismert tujácska mögé. Csalódottan vágta le magát a földre, én pedig mellé csüccsentem. Elégedetlenkedve kezdett el ismét beszélni valamiről, de én hamar meguntam, fejemet a mellkasára hajtottam, és hozzá bújva alvást színleltem, remélve, ettől elhalgat. Kicsit megszeppenten csöndben is maradt pár másodpercre, de aztán halkan megint beszélt tovább. Nem is figyeltem oda rá, idegesíteni nem idegesített, és lassan félálomba is süllyedtem a kellemes zöngéjétől. Néha szórakozottan belesimított hajamba, aztán kicsit helyezkedett, a hátát a növény törzsének támasztotta, így én is feljebb kerültem arcához. Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy vajon most eljátssza-e ugyanazt a bakit, amit minden egyes csöpögős történetben szokás, miszerint abban a hitben élve, hogy én most alszom, megcsókol, hiszen úgysem fogok emlékezni rá? Még végig sem gondoltam, és megtette. (az álmok előnye, hahaha.) Kissé... na jó, nagyon elcsodálkoztam, de nem reagáltam semmit. Tovább színleltem az alvást. Ő ennyivel lerendezettnek is gondolta az ügyet, nekidöntötte a fejét a bokornak, és teljes nyugalomban szinte rögtön el is aludt.
Amikor már biztos voltam benne, hogy alszik, felkeltem róla, és csak elgondolkozva figyeltem az arcát egy ideig. Most ébresszem fel, és mondjam el neki, hogy nem is aludtam? Valahogy úgy éreztem, tudnia kell. Mégsem tettem semmit, egy aprót sóhajtottam, aztán elnéztem oldalra, ahol még mindig ott álltak a viharverte padok.
Mikor visszafordultam felé, két teljesen éber szempár szegeződött rám. Szinte vigyorgott, ahogy látta a megilletődöttséget az arcomon, ezzel jelezve, pontosan tudja, hogy bizony nem én őt, hanem ő engem vert át. Odahúzott magához, hogy megismételje azt, amit az alvásom alatt tett.
Reggel elbúcsúztunk, és hamarosan abban a szobában találtam magamat, ami az álmaimban a saját szobámként funkcionál. A mobilom megcsördült, felvettem. A másik srác volt a vonal másik végén. Mondta, hogy valamikor találkozhatnánk, elmehetnénk valahova. Épphogy dűlőre jutottunk volna a dolgon, mikor egyszer csak letette. Értetlenül néztem a kijelzőt, aztán visszahívtam. Csak pár másodpercig beszéltünk, aztán megint letette. Kicsit már felidegesített a dolog, de még egyszer újra tárcsáztam. Ekkor már fel sem vette. Mérgesen dobtam le az ágyamra a telefont, miközben a fejemben csak egy mondat ismétlődött: sosem fog megváltozni, mégis mit vártál?
Ehh, ez jó hosszú lett megint.
