HTML

A blogról

Miről másról szólhatna egy blog, mint rólam? Főleg, ha én írom. Najó, ez azért részben nem igaz, mert van, amikor másokat is megemlítek benne. De a lényeg a lényeg - Unalmas mindennapok, átlagos szenvedések, esetleges őrült eszmefejtegetések tömkelegét találod itt. Leginkább barátaimnak írom, de felőlem bárki elolvashatja. Nézelődj csak nyugodtan a sok lim-lom közt, hátha találsz kedvedre valót.

Kommentek

  • 69Roy69: Már csak te hiányzol a képről, amint a réten vígan ugrándozol az uzsonnás dobozoddal. :D (2010.09.11. 15:46) 153 - Új élet
  • kaiii: úgyvan! :( (2010.04.18. 21:56) 150 - Komplexus
  • kaiii: természetesen el sem tudom képzelni. kezd túl csöpögőssé válni a blogom. (2010.02.06. 00:09) 146 - Depresszív blogposzt
  • Alvó Nap: miért? pedig ez egy olyan szép vers :D tegnap vettük ^^ (2010.01.23. 14:36) Tücsökzene
  • kaiii: Nyjajj (L) Hiába, akárhogy is próbálkozok, csak első tudok lenni... ;D Megint vénebb lettél egy évvel, te fasz! (L) És hamarosan én is... remélem... (2009.12.12. 22:53) 139 - Dolce

Utolsó tíz

Kilencvenhatodik - Életem értelme

2009.03.14. 21:03 :: kaiii

Nem akartam írni a szülinapomig, de hát most mégis megteszem. Ejj, ejj.

Rég éreztem ennyire, hogy az életem kezd szétesni, én pedig csak állok, és nézem, ahogy a precízen felépített világom hirtelen darabjaira hullik, és szétporlad...

A sok egoista olvasóban gondolom most azonnal felmerül, hogy ehhez vajon mennyi köze lehet? Ne tessék reménykedni, senki miatt nem fogok nyígni. Le fogom írni azt, ami most bennem tombol. Hátha valakinek tanulságul szolgál.

Emlékszem, évekkel ezelőtt, jó sok évvel ezelőtt elhatároztam, hogy én a barátaimért fogok élni, hogy jókedvre derítsem őket, hogy lássam, ahogy boldogan mosolyognak. Ez volt az életcélom, emiatt éreztem úgy, hogy van értelme élnem. Ekkor lehettem úgy 11 éves. Azóta mindent, de mindent a barátaimra áldoztam, olyanokat tettem meg értük, amiket más még a párjának se tenne meg. De én megtettem, mert örültem, ha örültek. Szüleimmel a kapcsolat ekkor kezdett romlani, de mindenki betudta annak, hogy kamaszodok. Én is.

Lassan teltek, múltak az évek, én pedig egész jól eléldegéltem a világomban. Igaz nem vagyok egy központi ember, de jó érzés volt, hogy a barátoknak szükségük van rám. Fontosnak éreztem magamat. Az összes gondolatomat ők foglalták el, mindig a legmegfelelőbben igyekeztem viselkedni velük, ha rossz kedvük volt, próbáltam kirángatni őket a depresszió lucskos gödréből. A lelkemet adtam egy-egy kapcsolatba.

Ismét eltelt pár év, felnőttek a barátaim, felnőttem én is. Egyes szálak meglazultak, egyesek pedig erősödtek, de hát ez már csak így természetes. Ugyanúgy éltem tovább, mint eddig, barátaimra fordítva minden energiámat. A családtól egyre inkább elhidegültem.

A talaj akkor kezdett kicsúszni a lábam alól, mikor már lassan mindenkinek lett párja, csak nekem nem. Nyilván fontosabb lett számukra az, hogy a szerelmükkel legyenek, én ezt teljesen egyértelműnek tartottam. Mégis, mikor egy-egy hétvégi, vagy hétköznapi napon otthon üldögéltem, és üveges szemekkel bámultam a képernyőre, eléggé elkedvetlenedtem. Úgy éreztem, mint aki már bevégezte a dolgát, egyúttal haszontalanná, feleslegessé vált. Nem volt több dolgom az életben, hiszen a barátaimat már más érdekelte. Csak ültem, mint egy elhasznált játékszer, kifakult lélekkel, tompa gondolatokkal. És csak vártam, vártam, hogy végre beszélhessek valakivel, hogy hozzászólhassak valakihez... De nem jött senki, és még csak az eszükbe sem jutottam, hiszen jól érezték magukat. Nem neheztelek rájuk emiatt.

Nemrég anyám rádöbbentett egy nagy igazságra.

Mivel én a barátaimat választottam, a családot és a hobbijaimat elhanyagoltam. Szinte nem is foglalkoztam azokkal. A család szinte semmit sem tudott rólam, csak akkor láttak, ha "szükséges" volt. A rokonoknak túl kevés voltam, a barátoknak túl sok.

 

Pedig az életben nem a barátok, hanem a család marad meg biztos pontként...

 

Meg kell változnom. Meg fogok változni. Nem, ez nem csak amolyan légből kapott kijelentés, ezt meg kell tennem. Nem akarok, de meg fogok. Több időt fogok fordítani a családomra, kevesebbet a barátaimra, bár még a lelkemben nem értek egyet ezzel. Nyíltabbnak kell lennem. Nem engedek annyira közel soha többé senkit, mint eddig. És nem szabad félnem az emberektől. Megváltoztatom az értékrendemet.

Higgyétek el, ez csakis miattatok történik. Nem akarok mégegyszer összetörni.

1 komment

Címkék: csalódott elgondolkozós magába süllyedős mesélgetős családos hiányolós

A bejegyzés trackback címe:

https://kaiii.blog.hu/api/trackback/id/tr71002462

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása