Az idő hirtelen visszaugrott a jelenbe,az elf kinyitotta szemét. Szórakozott mozdulatokkal feltápászkodott a franciaágyból,felcsatolta fegyvereit,és haját is némileg rendbeszedte.

-Davey...- Suttogta maga elé a szót,elcsodálkozott,mennyire idegennek érzi kimondani. Szinte már el is felejtette,hogy valaha is volt köze ehhez a férfihoz. Mennyi minden történt,mióta elváltak útjaik...

Kilépett a főútra,továbbra is nosztalgiázva. Az egykori barátai,mind eltűntek... Vagy lehet,hogy csak ő volt túl sok ideig távol? Lehetséges...

Szokásos tempójában haladt végig a cifra városon,titkon abban reménykedve,hogy talán összefut egy régi ismerőssel. De akármennyire is figyelte az elhaladó elfeket,egyet sem talált ismerősnek közülük.

Pár óra múlva kissé elkedvetlenedve ült egy pad tetején,és ismét az őröket kezdte nézni.

„Akkor még azt hittem,jó érzés lesz nagynak és erősnek lenni...de barátok nélkül ez nem ér semmit nekem.”

-Gyí!

A tolvaj arra kapta fejét,merengve kezdte nézni,ahogy egy friss 50-es próbálja betörni lángoló lovát. Ismét egy emlék lebegett szeme elé,nem nagyon ellenkezett,ismét behunyta két szemét.

-Ciiicaaaa...- Bámult nagy szemekkel rá egy fiatal fiú egy hátasra.

-Mykee,ez farkas.- Akaratlanul is mosoly ült ki arcára,mint mindig,mikor ezzel a barátjával volt.

-Öh,akkor...kutyuuus!- Gyermeki boldogsággal bámulta tovább a nagy állatot. A lány csak sóhajtott,fáradtan homlokát kezdte dörzsölni.

-Idióta.- Mordult rá a farkason ülő nő,majd sértődötten tovább haladt.

-Elment...- Nyöszörögte halkan,már-már sírva fakadva.

A Tolvaj átölelte a nála másfél fejjel alacsonyabb fiút,aztán megragadta csuklóját,és kifele kezdte húzni.

-Ha nem fejlődsz,nem fogsz tudni cicán ülni!- Vigyorgott rá,miközben tovább ráncigálta.

-Így is gyorsabban fejlődök,mint te... Meglátod,pár nap múlva be foglak érni!

-Igazad van,mit számít az a 10-20 szint?

Mykee egy pillanatra elakadt,mintha egyetlen szót keresne.

-Miért nem mondod el,hogy hívnak?- Szegezte neki két szemét és a kérdést.

-Már mondtam,én a Tolvaj vagyok...

-Ennyi erővel én meg a Paladin.- Dünnyögte sértődötten amaz.

-De a Tolvaj mégis csak jobban hangzik,nemde?

A fiú feladta a harcot a lánnyal szemben,eléggé ismerte már ahhoz,hogy tudja,úgy sem tudja meg az igazi nevét. Lassan elértek a fiúval egy szintben levő szörnyekhez. A lány megosztotta barátjával a haditervet,aztán odaállt az egyik oszladozó élőholt elé,ami egyébként meg sem tudta karcolni.

-Hajrá,öld.- Mosolygott rá bíztatóan,csípőre téve kezét. -Ne zavarjon,hogy ez itt épp megpróbál megütni.- A bűzlő hústömb felé bökött,aminek következtében kis híján szétesett a hulla.

Elmosolyodott,miközben felnyitotta szemeit. Már majdnem meg is feledkezett Mykee-ról... Pedig ő is egy nagyon jó barátja volt. Sőt,leginkább úgy tekintett rá,mint az öccsére... Kisebb volt nála,és mindig neki kellett elmagyaráznia,mit hogy kell csinálnia. Ennek ellenére élvezte a vele eltöltött időt,valahogy vele tudta a legjobban megértetni magát.

Hirtelen úgy érezte,hogy két jéghideg karom zárja körül szívét. Érdeklődve tette mellkasára egyik kezét az ismerős érzés hatására. Igen,ezt már átélte nemegyszer...

Lélekszakadva rohant egy erdőn keresztül,az arcába csapódtak a falevelek,de most nem érdekelte. Érezte,ahogy a lelke hirtelen üressé válik,ami sosem jelentett jót nála. Rögtön ezután bevillant egy fekete hajú elflány képe,ahogy épp leroskad a földre. Tudta,hogy valami nagy baj érte.

„Csak az ne legyen,amire gondolok...könyörgöm,csak azt ne...”

Nagy igyekezetében a csuklya is leesett fejéről,de jelenleg csak az érdekelte,hogy érjen oda időben... Felszerelte bal kezére kékeslilán világító öklét,és előkapta lángoló tőrét.

Egy kopár tisztásra ért ki.

Körülnézett...itt kell lennie valahol... A távolban meglátott egy földön fekvő alakot,nem messze tőle egy varázsbotot. Felé iramodott,de épphogy ki tudott volna bármit is venni az alakból,egy párduc a semmiből felé ugrott,kieresztett karmait felé tartva.

-Pusztulj,mocskos vérelf!- Hallatszott egy éjelf hangja a párducból,miközben felé suhintott karmaival. Ezüstös öklét maga elé tartva könnyedén kivédte ezt az ütést,lelökte magáról az állatot,kerülgetni kezdték egymást.

A Tolvaj közelebb araszolt a test felé,hogy végre megtudhassa,tényleg halott-e. Eközben a párduc ismét eltűnt,pontosan tudta,miért. Nem érdekelte kifejezetten,letérdelt a varázslóhoz,és a hátára fordította. Dús,fekete haja arcába omlott,de még így is tudta,hogy bekövetkezett az,amitől a legjobban félt.

-Jaj ne...- Szívéhez kapott,ami most még jobban elkezdett sajogni neki. -Nem...- Feltápászkodott,és az éjelf szemébe nézett,annak ellenére,hogy láthatatlan volt. -Hogy merészelted... Hogy képzelted...

Ellensége rideg kacajt hallatott,miközben közelebb lépett hozzá.

A lány lehajtotta fejét,az indulattól keze ökölbe szorult. Felemelve fejét még a párduc is megdermedt a döbbenettől egy másodpercre. Szeme a megszokott világoszöld árnyalat helyett most átváltott méregzöldbe,és sokkal erősebben izzott. Hasonló színű,sistergő könnycseppek gördültek le arcán,amik a földre esve kisebb lyukakat martak a földbe.

-DÖGÖLJ MEG!- Ordította magából kikelve,és tőrét rászegezve nekiugrott,szinte már démoni sebességgel.

Ellensége felkiáltott a meglepettségtől,és bár kivédte,hátra repült pár métert. Lassan visszaváltott a normális alakjába,és remegő kézzel botja után nyúlt.

-20 szinttel kisebb hordásokat van eszed ölni...Most meglátjuk,mit érsz egy olyannal szemben,aki ugyanakkora,mint te.- Előző dühkitörésétől eltérően ezt vészjóslóan nyugodtan mondta neki,miközben letörölte könnyeit. Tőrét ismét felé tartotta,és újabb sorozatot küldött rá. De itt már nem állt meg,nem hagyott ennyi élvezetet a druidának. Egy másodpercnyi szünetet sem hagyva kezdte el támadni,és úgy negyed órás küzdelem után megunta a dolgot,és öklével állon vágta az elfet. Egy nyögés után összeesett előtte.

-Ennyit rólad,éjelf.- Sziszegte a fülébe,majd tőrével elmetszette torkát,félholt testét a földre rúgta.

Még egy ideig üres tekintettel bámulta a holttestet,aztán odavonszolta magát a másik halotthoz. Kisöpörte haját vérfoltos arcából,és még utoljára belenézett az élettelen szempárba.

-Holló...- Hangja megremegett,de erőt vett magán,és felállt. A testet karjaiba vette,és lassan elindult Ezüsthold felé.

Nyugalma megrendült,ahogy eszébe jutott életének ez a része.

Természetesen Holló nem halt meg végleg... Még mielőtt hosszú útjára indult,ismét találkozott vele. A lelke átszállt egy másik testbe,de kísértetiesen hasonlított a halála előtti kinézetére. Amikor megpillantotta,azt hitte,csak a rumtól lát ilyeneket,de aztán rá kellett jönnie,hogy ez a valóság.

De vajon most mi váltotta ki belőle ezt az érzést?

Nyugtalanul üldögélt tovább a padon,nagyban törve a fejét ezen a dolgon. Aztán egyszer csak elé állított egy élőholt,de szerencsére a kevésbé büdösebbekből való.

-Hé...szia.- Izgatottan forgatta a megmaradt szemét gödrében,és bizalmaskodva közelebb lépett hozzá.

-Szia...miben segíthetek?

-Öhm,tudom,elég hülye kérdés,de...nem tudom eldönteni,úgyhogy megkérdezlek... Van valami a fogam között?- Rávicsorított a Tolvajra,aki ennek következtében majdnem leájult a padról.

Az élőholt még ki nem esett pár fogát valami zöldes dolog tarkította,közöttük pedig különbözőbbnél különbözőbb férgek és rovarok meneteltek.

Az egyik nagyobb százlábú egy vonzó mosolyt villantott a lányra.

-Ez valami rezervátum?- Nyögte,időközben befogta az orrát a biztonság kedvéért.

-Szóval tényleg belement valami. Éreztem...

-Hát azt elhiszem.

-Na mindegy,kösz a segítséget!- Már majdnem levegőt vett,mikor ismét ott termett előtte. -Hogy megháláljam a segítségedet... Kérsz szar muffint?- Reményteljes ábrázattal toporgott,hátha rá tudja már valakire sózni szerzeményét.

-Szar muffint?!

-Aha,tök finom...de tényleg!

-Kösz,inkább most kihagyom...- A vérelf igyekezett nem túl sértő grimaszt vágni.

-Ó,kár... Hát ez van. Na csá!- Instabilan futásnak indult,a lány már-már várta,mikor esik szét a teste. De sajnos ez nem következett be.

A Tolvaj nagyot sóhajtott,leugrott a padról,úgy döntött,ismét útnak indul. Ennyi izgalom mostanra bőven elég volt neki.

Füttyentett,pár pillanat múlva megjelent farkasa.

-Ismét indulunk,Shilys.- Mosolygott rá hátasára,az csak felmordult kissé ellenkezve,de választása úgy sem volt.

Ogrimarban kötött ki,mivel az Alvilágba akart menni. Leszállt Shilysről,és a nagy tömegben keresni kezdett egy varázslót.

-Valaki... Kérek portált Shattrathba!- Kiabálta közben,hátha valamelyik meghallja,és megszánja őt.

-Hé,te...nem tudsz adni egy kis aranyat?- Súgta a fülébe egy ork. A lány a kezébe nyomott egy arannyal teli kis tasakot,rá sem nézve,aztán kiabált tovább.

Aztán tíz percnyi keresés után végre rátalált egy varázslóra,és még egy portált is ki tudott könyörögni tőle.

Egy ködös erdő előtt jelent meg,a város kapujában.

-Nahát,egy cica.- Szólalt meg közvetlenül mögötte egy mély,de mégis ismerősnek tűnő hang.