KaiBlog

Réges rég eldöntöttem, hogy nem fogok írni semmit rólad itt. Semmit.
Te provokáltad ki.
Hogy érdekel-e téged? Hidegen hagy. Pont annyira, mint én téged.
Csak egyszerűen nem tudom elviselni, hogy olyan dolgokat varrsz a nyakamba, amik nem igazak. Ettől neked tisztább lesz a lelked? Akkor tedd ezt. De akkor sem ez az igazság...
Vagy mégis?
Nem, valószínűleg nem.
Tudod, sokat gondolkoztam azon, hogy miattam romlott-e el a barátságunk. Az a jó öreg szeptember vajon miattam fordult-e olyanná, amilyenné? Az egésszel megcáfolhatom-e azt a mondást, miszerint "Tedd meg és bánd meg, mielőtt megbánnád, hogy nem tetted meg?"
Igazából mindenhez két ember kell.
Azt mondod, csalódtál bennem. Azért csalódtál bennem, mert kértem egy kis szünetet utána.
Arra még sosem gondoltál, hogy azért kértem időt, hogy átgondolhassam?
Nem, ez fel sem merülhet. Nyilván azért, mert egy ótvar ember vagyok, és másra nem is tudok gondolni, csak hogy nehogy a közeledben lehessek. Nekem minden ilyen dolog után szünet kell. Mindenkitől kértem, azért, hogy lecsillapodjanak az érzéseim és hogy sorba rendezhessem magamat.
Bár tudom, ettől még akkorát kellett bennem csalódni, hogy többé nem is tudtál hozzám normálisan viszonyulni. Érdekesnek tartom, hogy mégis miben csalódtál, mikor időközben rájöttél, hogy te is olyan vagy, mint én?
Örök rejtély marad.
Tehát akkor ott tartunk, hogy én tehetek mindenről gyakorlatilag, nem voltam tekintettel rád, és észre sem vettem, hogy te csak tetteted a jókedvedet.
Ismertél te engem egyáltalán?
Januárig folyamatosan bűntudatom volt, mert én ilyen vagyok. Magamat hibáztatom. Na meg te is engem. De persze, nyilván ezt is csak kitaláltam. Bizonyára tökéletesen elégedett voltam a helyzettel, hogy te is szenvedsz, én is szenvedek, és mindketten boldogtalanok vagyunk, csak úgy teszünk, mintha mégsem lennénk azok!
Februártól meg már ismerjük a helyzetet.
Szerinted az volt erre az egészre a megoldás, hogy kivonsz az életedből? Eleve hogy voltál képes túllépni rajtam, amikor én akkora csalódást okoztam benned, hogy hónapokig azt se tudtad, hova nyúljál, én meg még vagy egy évig nem tudtam?
Miért hiszed azt, hogy neked jobban fájt, mint nekem?
Túlérzékeny lettem, magamba fordultam, és senkinek nem sikerült azóta sem a közelembe férkőzni. A remény mindig is bennem volt, hogy egyszer ráeszmélsz arra, hogy az állítólagos legjobb barátnőddel mit tettél. De persze, te csalódtál bennem, csalódtál, csalódtál. Én legalább hatszor csalódtam benned. Mégis képes voltam pár nap után feltápászkodni és azt mondani: "nem baj, de legközelebb légy szíves üss kisebbet." Persze ez lényegtelen. Csak megjátszom magamat, és úgy teszek, mintha rosszul érezném magamat. Mert én ilyen vagyok, ugye?
Szeptemberben azt hittem, komolyan elhatároztad már magadat. Teljesen abban a hitben éltem, hogy nekem ez a rendeltetésem; mindig csak megbocsátani, aztán az utolsónál végleg mellettem maradsz.
Ugyanazt csináltad, mint ötször ezelőtt. Ez volt szeptember kilencedikén. Kiborultam, kiöltem magamból mindent, ami hozzád fűzött. A városligetben megtalálod. Azóta csak figyelem, hogy hogyan dobálózol az üres szavaiddal és aztán csinálsz mindent ugyanúgy, mint eddig. Hiszen ez a természetes. Párszor betalálunk a hülyegyerek lelkébe, eltesszük pár napig, hadd nyammogjon, addig foglalkozok pár fontosabb dolgommal, aztán kezdjük előröl. Igen, ezt így kell csinálni.
Gratulálok.
Tudod, ha én valamit komolyan gondolok, akkor teszek is érte. Tettleg is. Veled ellentétben én nem hazudok más arcába és nem csinálok mindent fordítva, mint ahogy mondom. De tudom, én sokkal mocsokabb ember vagyok mint te. Igaz, hogy kiállok azokért, akik fontosak nekem - hoppá, na itt lehet a galiba -, hogy kiállok saját magamért is, és akármennyire is irányítható vagyok, nem engedem, hogy láncra kössenek. Akiben csalódni lehet, csak rossz ember lehet.
Elfáradtam. Úgy érzem, nekem nem kell tennem azért, hogy javuljon a kapcsolatunk. Vagy te teszel érte - mint ahogy ezt minden nap elmondom - vagy szarj le magasról. Fáradt vagyok, szellemileg leépült, nincs nekem energiám arra, hogy azon agyaljak, vajon kegyed mikor óhajt egy szót szólni hozzám?
És mivel egy hónapja nem tettél keresztbe egy szalmaszálat sem, úgy érzem, a vége el is dőlt az egésznek. Sajnálom, de már nem tudok mit tenni. Ha így akarod, tégy így. Csak legyen már végre nyugtom.
Egyet kérek: legalább magadnak ne hazudj. Könyörgöm.