KaiBlog

sunnie üzenete:
 nóri nyári szünet van
sunnie üzenete:
 mi a faszért nem írsz a blogodba
Kai üzenete:
 most nyitottam meg lol

Szóval... Hölgyeim és uraim, elkezdődött a nyár. Meglepő, tudom.

Nekem elég érdekesen kezdődött, és szerintem hasonlóan is fog folytatódni. A pénteki gyereknap feléről sikeresen ellógtam, hogy találkozzak Pice-al. Elmentünk a Siriusba, és úgy háromnegyed hétig elvoltunk ott, aztán kimentünk a Margitszigetre is. Jó volt, jó sokat beszélgettünk, hülyéskedtünk (: Na de több szennyest ebből nem teregetek.

Szombaton elvánszorogtam a Baross utcához, mivel Anna elhívott a bátyja bulijába ^^ Az elején elég szar volt, mivel kb. senkit sem ismertem, de aztán jött pár fanta és kóla, és feloldódott a hangulat :D Szóval vasárnap elég szarul voltam (megártott a sprite), meg a két óra alvás se segített igazán. Szóval nagyon örültem, hogy még a dédimhez is kellett menni. De végülis túléltem.

Egyébként tök furcsa érzés, hogy van életem úgy május óta. Megyek, vagyok, szórakozok, iszok, jól érzem magamat, mellesleg naponta csalódok. De nem baj. Most egy időre elegem lett a pasikból, inkább távol tartom magamat tőlük. :D Csütörtökön pedig lehet, lemegyek Balatonra, az időjárástól függően.

Asszem így most hirtelen ennyi. Lehet, majd írok egy történetet, ami Roy köré épül. Majd meglátjuk. Tegnap (illetve ma hajnalban) rajzoltam egyet paintben, olyan büszke vagyok magamra. ^^

Kit érdekel ilyenkor egy nyelvtan vagy fizika témazáró? : D

(22:01)

Inkább tanultam volna nyelvtant... -.-

Nóri kissé morcosan bandukolt a hév felé. Mindenfelé emberek nyüzsögtek, és rohadt meleg is volt. Nóri nem szereti a meleget.
A hév felé menetelt, ami pár percen belül indult is volna. Pont volt annyi ideje, hogy kicsit hátrébb szálljon fel. Átverekedte magát a szembe haladó tömeggel (nyilván akkor szálltak le az épp érkező hévről) majd úgy nagyjából az ötödik vagonba felszállt.
Az első kellemetlen tényező, amit érzékelt, hogy bent még melegebb van. A második pedig az, hogy büdös is. Nekitámaszkodott az ajtónak, majd elhúzott szájjal körülnézett. Ahá - pillantotta meg az első ülésnél a csövest - szóval megint jó helyet sikerült választania. Bár az igazat megvallva pont ilyen alkoholtól bűzös vagonra vágyott eddig.
Már kezdett megnyugodni, ámde ennyivel sosem sikerül megúsznia.
Ugyanis egy ajtóval arrébb egy (jobban mondva kettő) vízilóhoz hasonlatos házaspár ült terpeszkedett, és mellettük egy babakocsiban édes, csöpp fiacskájuk volt. A gond akkor kezdődött, mikor az az ennivaló gyermek torka szakadtából ordítani nem kezdett.
Nem fájdalomból, nem azért, mert bömbölni volt kedve. Egyszerűen unatkozott, és így vezette le a fölös energiáit.
Nóri arca megrándult, és tekintetével azonnal meggyilkolta a visítozó kölyköt. De azt igazából nem nagyon hatotta meg, vonyított tovább vígan. Ilyen nincs, mindjárt meghalok - Gondolta Nóri, és merev arcizmokkal kibámult az ablakon.
A hév elindult, lassan döcöggetett az első megálló felé. Aztán a második felé, ahol is felszállt egy fiú, megállva az út közepén.
-Nekem csak a találmányom kell!- Kezdte el fennhangon. -Nekem csak az kell, amit elvettek tőlem!
Nóri megütközve pillantott a srác felé.
-Anyám is két hétig bezárt, engem, de nem téríthet el a célomtól!- Mondta tovább az, teljes meggyőződéssel. Nóri kis híján beleverte a fejét az ablakba, és meghányta-vetette az ötletet, letépje-e a saját arcát.
A fiú még mondta egy ideig, majd, mivel senki sem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, leült, majd kotorászni kezdett a táskájában.
Az utolsó előtti megállónál, mikor már Nóri azt hitte, rosszabb már nem lehet, felszállt vagy tíz nagyon-menő-csávó, és persze mellé kellett állniuk. Nóri tekintete méginkább elsötétült, majd a következő megállónál gyorsan leszállt a hévről.
És maga előtt megpillantotta a találmányos-srácot.
Az élet nagyszerű.

Hát, az animecon szerintem pont olyan, mint eddig volt, csak mivel a kinti részt is megkaptuk, több a hely. Ez pozitív. Bár a két nap alatt jórészt egyedül voltam, azért nem volt olyan borzalmas. Van pár dolog, amit nem fogok elfelejteni...

Mint például azt, mikor a nagyteremben, egy cosplay előadás után az egész női közönség azt ordította, hogy YAOI, a férfi nézők pedig azt, hogy YURI. Na, ez mókás volt. Én meg közben csak szendén mosolyogtam, és sms-t írtam Rékának.

Vagy mondjuk a raccsoló Royt. Hahha, hát az hihetetlenül édes volt.

A sok-sok beöltözött embert, ahogy a városban járkálnak. És a többi, beavatatlan, bambán pislogó többi embert, ahogy épp azt fontolgatják, ezek megőrültek, vagy valami színdarabról jöttek? Ezt egyik évben sem tudom megunni.

Jövőre már tényleg beöltözök. Ha nem is Ednek, akkor valaki másnak. De egyedül szar. Nem jó. Kellene még pár ember.

Feltankoltam FMA-s cuccokból, bár azért a pólóért még mindig fáj a szívem, hogy nem vettem meg. De ötezret nem fogok kidobni érte... Annyira még nem vagyok fanatikus.

Ennek örömére ideje megint idegösszeomlást kapnom, amiért magyarból meg akarják ölni az egész faktos csoportot. Hejehuja.

Már csak négy hét ebből a nyomorult suliból.

Ha ezt a számot hallgatom, mindig előjönnek a legrosszabb gondolataim, és mindig rossz kedvem lesz. Hallgasd meg te is, hogy neked is az legyen :)

Ehhez a bejegyzéshez úgy is kell.

Kezd nagyon elegem lenni a világból, és magamból is. Utálom, hogy mostanában képtelen vagyok beosztani az időmet, hogy még hétvégenként is kevesebbet alszok, mint kéne... Hogy kifolyik az idő az ujjaim között, és egyszerűen egy normális, nyugodt percem sincs. És ez csak is amiatt, mert nem bírok normálisan élni.

Meg azt is utálom, hogy nem tudok önálló ember lenni, mindig támaszkodnom kell valakire, és sosem oldom meg magamtól a problémákat. Gyűlölöm, hogy mindig a másikra számítok, pedig ha egyszer egyedül csinálnám, vagy ötödannyi időbe kerülne. Nem tudok egyszerűen megváltozni.

Utálom, hogy ragaszkodó vagyok, és közben a fontos dolgokat mindig elbaltázom. Legszívesebben egy könnyűvérű kis ribanc lennék, annak nincs nagyobb problémája annál, hogy épp a rózsaszín vagy a fehér tangáját vegye fel aznap.

Ja, és kezdek rendszeresen órákkal később indulni, mint ahogy tervezem. Na, ez az, amitől agyfaszt kapok. Nem kések, de akkor sem időben indulok.

Lassan úgy érzem, már nem is önmagam vagyok. Kiábrándultam magamból. Valahol már elvesztem két elbaszott nap szakadékában. Hol van az a Nóri, aki figyel a barátaira, általában pontos, és boldog?

Nem tudom...

Na szóval ez a magyar szóbeli.

Már csak egy órám van indulásig, a nyelvtant már átnéztem.

És vagyok olyan suttyó, hogy most is itt verem a klaviatúrát ahelyett, hogy a tételeket olvasgatnám. Hát igen. Egyébként a nyolc órás kelésből fél kilenc, majd kilenc lett. Szóval ennyit a fegyelemről és szigorról XD

Na jó, mostmár tényleg megyek tanulni... nahát, most már avatart is lehet használni a bloghun? Nahát.

Rékának, sok szeretettel. :)

Hol volt, hol nem volt, egy messzi-messzi alternatív univerzumban, ahol még a lehetetlen is létezett, élt egy Kai nevű angyal. Teljes neve Kaisa volt, ámde az angyalokhoz tökéletesen méltatlan lustasága és passzivitása miatt mindenkinek csak Kaiként mutatkozott be, így hát így is nevezték. Hogy miért pont angyal volt, mikor az angyalsághoz szinte alig volt köze? Se ő, se senki nem tudta. Kellemetlen tények egyike volt ez.
Tehát élt ez a Kai nevű egyén, aki mindenféle pesszimizmusa ellenére mégis csak egy tisztalelkű lány volt. Szívesen segített bárkinek, egy-egy fontosabb barátért óriási áldozatokat hozott. De akárhogy is próbálkozott, szerencsétlensége mindig nyomában járt. Képtelen volt megszabadulni tőle.
Egyszer, egy szép, napsütéses napon Kai úgy döntött, sétál egyet. Bár kötelező feladatai között volt az emberekkel való törődés, és például a vulgáris szavak használatának mindenféle elkerülése, gyakran vétett ezek ellen a -szerinte- bugyuta törvények ellen. Ritka alkalmak egyike volt ez, mikor saját akaratából óhajtott szociális lénynek tűnni.
Vígan ért el egy zöldellő parkhoz, majd úgy döntött, itt is sétál egy keveset. Nagyokat szippantgatott a friss levegőből, mélázva figyelte a többi itt járó, hozzá hasonlóan cseppet sem emberi lényt. Egy mezőre ért, nem messze tőle egy kis tavacska terült el. Borongós gondolatai szinte el is tűntek, ahogy odaérve belenézett a kristálytiszta vízbe. Nyugodt volt.
De csak volt.
Valaki hirtelen megtaszította hátulról, ő meg, mivel egyensúlya a nullával viaskodott, egy sikoly után a vízbe placcsant. Prüszkölve tűnt fel a felszínén, egy gúnyos kacaj közepén. Villámló szemeket meresztett a merénylet elkövetőjére.
-Már megint bedőltél!- Nevetett továbbra is a fekete sörénnyel megáldott, smaragd szemű lány. -Te szerencsétlen! Hahaha!
-Sleeping Sun! Hogy az Isten...- Kezdte volna szidalmait, de a büntetésbe belegondolva összerezzent, és nyelt egyet. -Szégyelld magad!- Rivallt rá végül vörösödve, miközben nem túl elegánsan elkezdett kievickélni a vízből.
-Mit keresel itt? Sosem szoktál ilyeneket csinálni...- Villant meg pajkosan a démon szeme, és közben egy mozdulattal kirántotta Kait a vízből, majd letette maga mellé. Az csak megilletődve kezdte csavargatni a ruháját. Igazából már régóta ismerték egymást, jó barátok voltak, még ha kívülről nem is tűnt úgy sokszor. Ha tehették, szivatták, oltották egymást, mindketten tudták, hogy játék ez az egész. Másnak ezt sosem hagyták volna, de köztük egy ilyen, mondhatni szinte defektes kapcsolat alakult ki. Mindketten élvezték.
-Nem, valóban nem szoktam tavakban lubickolni.- Húzta fel az orrát.
-Persze, te semmi olyat nem csinálsz, ami minimálisan is megterhel.
-Na és akkor mi van? Én legalább nem csesztetek minden egyes szerencsétlen embert.
-Én csak téged csesztetlek.- Hajolt az arcához egy széles vigyor kíséretében, majd karon ragadta, és maga után penderítette. -De ha már itt vagy, megengedem, hogy velem legyél!
-Csurom víz vagyok, ha nem látnád!
-És?
-Mi és? Én így nem megyek sehova!- Hisztizett, vonaglott, mindent megtett, hogy kellemetlenné tegye legalább a barátnője helyzetét. Hogy róla mit gondolnak, az ilyenkor nem számított.
-Nem érdekel, te anyámasszony katonája, most velem jössz!- Rántott egyet a kezén, miután megelégelte az angyal műsorát, mire nagyot nyekkenve mellé huppant.

Az ember azt gondolná, egy angyal és egy démon soha az életben nem lenne képes ilyeneket művelni. Főleg nem két ilyen ellentétes lény. És mégis, sokszor a legcsöndesebb lélek képes a legbizarrabb tettekre, és sokszor a legdurvább egyén képes a legnagyobb odafigyelésre. Egy ilyen, minden szempontból szent lelkűnek tűnő, aranyszőke kis angyal, és egy ilyen, minden romlottságra képes sötét démon.
Néha pont olyan embertől kapjuk a szeretetet, akire nem is számítottunk volna. Amikor már mindenki más elfordult tőlünk. Amikor rádöbbenünk, hogy Ő mindig mellettünk állt, és támogatott.
A látszat bizony gyakran csal.

Kai sűrűn találkozott barátnőjével (ahogy ő hívta általában: Sunnieval), és az ökörködések mellett valahogy mindig időt tudtak szorítani egymás lelki bajaira is minden gond nélkül. Talán épp ez kovácsolta össze őket ennyire.
Ha néha megtépázottan, fél szárnyát eltörve is jelent meg előtte, Sunnie mindig tudta, hogy hogyan kell épp viselkednie vele. A felszínen lévő ellenségeskedés mögött kölcsönös bizalom és tolerancia húzódott.
Egyszer aztán, nem is olyan régen, Kai ismét nála járt. Mostanában viharos élete volt, és ez meglátszott külsején is. A démon szinte már döbbenten függesztette rá tekintetét, és nem bírta megállni egy kérdés nélkül.
-Kai, veled meg mi a büdös franc történt?
A szőke csak fájdalmas mosolyra húzta a száját, de végül csak megrázta a fejét. Sunnie felpattant, száját húzva járta körbe.
-Mindkét szárnyad lóg... kopasztottak is? Kai, mi van veled?- Emelte ki első három megállapítását, a ruhája és teste további részeinek állapotáról inkább már említést se tett. Összességében véve siralmasan festett.
-Megint ő volt?- Kai apró, félő bólintással adta tudtára a választ. Sleeping Sun mély levegőt vett, magában lassan elszámolt tízig, aztán a szék felé intett.
-Ülj le. Ellátlak, és közben mindent, sorjában elmesélsz.
Az angyal csöndben így tett, egyelőre úgy tűnt, mintha már a lelkét is kiölték volna testéből. Leült mellé, és közben még alaposabban szemügyre vette sérüléseit. Az évek alatt sokszor látta már ramaty állapotban, de mind közül ez volt eddig a legkétségbeejtőbb.
-Ejj... jól eltört a szárnyad, egy jó ideig nem fogsz tudni repülni, az biztos...
-Repülni... szárnyalni...- Amaz halkan felnevetett, majd szinte holt tekintetét ráemelte. -Megint... megint...- Szája megremegett, aztán hirtelen elsírta magát.
A lány szemében fájdalom csillant, amiért így kellett látnia barátnőjét. Szívében pedig harag lobbant, amiért valaki képes volt ezt megtenni vele. Szinte üvöltött, tombolt belseje, de visszafogta magát, és szinte már anyáskodva karolta át.
-Kai, szedd össze magad... nem érdemli meg, hogy ennyire összetörj miatta...
-Tudom... tudom...- Hajtogatta meggyőződéssel, miközben tovább potyogtak könnyei.
-Megint ugyanaz...?
-Megint ugyanaz...
-Egyszer még felgyújtom.- Fújtatott dühösen, aztán visszafordult sebei felé.
Kai kissé szaggatottan, de végül elmondta a legújabb történetét, Sleeping Sun csöndben, néha fortyogva hallgatta csak. Nem szerette, ha a barátait bántják, szinte úgy érezte, mintha őt magát is felsértenék ezzel. És hányszor hallgatta már végig, szinte mindig ugyanazt tőle...
A mesélés után Kai is kicsivel jobban festett, és addigra sebei is be lettek kötözve, szárnyait a helyükre igazították. Magában tanakodott élete eddigi kudarcain, vajon mit tehetett rosszul... Miért nem kell senkinek egy idő után? Sunniera pillantott, és bár szomorúan, de őszintén rámosolygott.
-Köszönöm.
-Ugyan már, barátok vagyunk.
Az angyal szája ismét megremegett, de egyelőre képes volt visszatartani könnyeit. Visszanyelte könnyeit, hogy akadozás nélkül mondhassa ki azt, ami hirtelen eszébe ötlött.
-Több angyali van benned, mint bárki másban...

Sokat voltam egyedül itthon, sokat is gondolkoztam. Hangulatom nagyjából a mostani időjárással összegyeztethető, van, amikor derűsen mélázgatok, egy pillanat múlva meg indulattól remegve csapok az asztalra. Hangulatemberi mivoltom azt hiszem, mostanában mutatkozik meg a leginkább.

Jelenleg épp a dühtől remegő pillanatomban ülök itt, pedig már annyiszor lezártam magamban minden ilyet... vagyis hát, úgy tűnik, mégsem.

Harmadik napja tanulom a rubikkocka kirakását, eddig háromszor már kiraktam, de csak azért, mert láttam a lépéseket. Hamarosan meg fogom próbálni fejből kirakni, de azt hiszem ez a hamarosan még elég hosszú idő lesz... De valami legalább lefoglal. Még ha néha türelmetlenségemben ötször el is rontom a lépéseket, vagy majd' széttöröm a kockát.

A hétvége előtt féltem, hogy nagyon magamba fogok süllyedni, mivel gyakorlatilag mindenki szervezett magának valamit erre a három napra, csak én maradtam valahogy elfelejtve... Nem akartam megint azt érezni, hogy egy nélkülözhető senki vagyok, hogy csak az unalom eltöltésére szolgálok. Igen, mostanában valahogy az emberek nem veszik észre, hogy mennyire fáj az, hogy leszarják a fejemet... de ez van, már megszoktam. Már csütörtökön elterveztem, hogy a három nap alatt mit fogok tanulni és mikor. Bár ez sovány vigasz volt, legalább megpróbáltam. Gondolkoztam rajta, hogy majd elmegyek mondjuk a Városligetbe vagy a Margitszigetre, de pénteken amúgy is szar volt az idő, szombaton egész nap a dédimnél voltam, vasárnap meg... ja, az ma van. Na, hát ma olvasok.

De a lényeget megint kihagyom. Szóval azt hittem, magamba fogok süllyedni, de hála Istennek nem így történt. Reggel Májki sms-ére ébredtem (najó, ez úgy dél körül volt...), és valahogy sikerült elérnie azt, hogy érezzem, van, akinek még az eszébe jutok, még ha csak hetente egyszer is... Akinek viszont végtelenül hálás vagyok, az Réka. Igen, Réka, neked. Neki sikerült elnyígnem ezt az egész kínomat, és még akkor is feljött msn-re beszélgetni velem, mikor a barátjánál volt... Nem kellett volna megtennie, nem is vártam volna el, és mégis... mégis megtette. Nem egyszer, többször. Na, hát ez a gesztus... ez az, ami bármikor az eszembe jut, elsírom magamat. Mint most is... Nem akarok nyíltan itt szerelmet vallani, de most megteszem: köszönöm, Réka, hogy vagy nekem, nélküled nem tudom, mi lenne már velem...

Tesóm reggel azzal fogadott, hogy egy elég ismert animés csapat lektort keres, jelentkezhetnék. Bár én tudom, hogy az esély erre valahol az 1 és a 0 százalék között lebeg (mivel még a jelentkezést se merem leírni nekik, és csak 17 vagyok egyébként is), de valahogy beindította a fantáziámat, mi lenne, ha mégis? Vajon milyen lehet egy ilyen helyen "dolgozni"? Tudom magamról, hogy fanatikusan ellenőrzöm minden egyes írásomnál a helyesírást, ha 15-ször nem olvasom át, akkor egyszer sem, és egyébként is érzékeny vagyok erre a témára... de azt is tudom, hogy egy beszari, önbizalomhiányos alak vagyok. Bekerülni tíz ismeretlen, huszonéves ember közé még nekem is megrázó lenne... na jó, mondjuk angolon is így van, de akkor is... Már helyettük is lenézem magamat.

Na, hát látom, ez egy lelkizős bejegyzés lett. Nem szeretek ilyeneket írni a netre, de most valahogy kikívánkozott belőlem. Ez van, Sprite. Most meg megyek Bűn és bűnhődést olvasni. Már csak 150 oldal.

Azt akarom, hogy fájjon. Hogy kínozzon.
Hogy gyötörjön, hogy folyamatosan nyúzzon.
Hogy sikoltva kiáltsd azt, hogy "elég!", de csak egy élvezkedő kuncogás legyen a válasz.
Hogy látszódjon, iszonyatosan szenvedsz.
Hogy sose legyen vége.
Hogy izzó sebhelye örökké a lelkedben maradjon.
Hogy rádöbbenj, mit műveltél, hogy tébolyba kergessen bűntudatod.
Hogy vissza akard fordítani a jelent, hogy kétségbeesetten kapaszkodj a semmibe.
Hogy lásd, senkid sem maradt.
Hogy tudatosuljon benned, egy számító féreg vagy.
Hogy rájöjj, mindent rosszul csináltál.
Hogy tudd, ez mind miattad van.
Hogy lásd, engem ez már mind nem érdekel.
Csak hogy érezd tetteid következményét.

Kihasználtál. Két évvel tartozol.

Nóri kissé megviselten, szomjúságától vezérelve kitámolygott a konyhába kék virágos pizsijében. Az órára sandított - kilenc óra. Már tudta, miért érzi magát ilyen elnyűtten.
-Jóreggelt!- Köszönt rá tesója és anyja is kórusban.
-'Reggelt...- Mondta ő is kissé rekedten. Vágott magának két szelet kalácsot, öntött magának vizet, aztán levetődött a székre. Fásultan kezdett nyammogni, miközben azt számolgatta, mennyit és mikor ihat, hogy ne legyen túl feltűnő vízhiánya.
A csengő épp akkor csörrent meg, és pár pillanat múlva egy egész család masírozott be, a konyha elé. Nóri csak laposakat pislogva nézett rájuk pár pillanatig, aztán, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, pizsamában, kócosan, tovább evett. Hát Istenem, ő igazán nem tehetett róla, hogy korán van.
-Nóri kínáld meg őket is a sárgatúróval!- Utasította anyja, mivel látta, hogy a lány épp azzal szerencsétlenkedik. Az csak morgott valamit, aztán, mint egy jó pincérlány, odavitte nekik egy tálon. Pizsamában.
Tovább evett és ivott, negyed óra múlva elment a nép, anyját is magával hurcolva.
-Végre egy kis nyugalom.- Mormogta elégedetten.
De ahogy ezt kimondta, megszólalt a kapucsengő.
-Ez Bence lesz.- Libben oda bátyja a készülékhez.
-Az ember már pizsamában sem lehet nyugodtan...!- Mondta sértetten Nóri, majd duzzogva elment átöltözni.
A szobájába beérve első dolga az volt, hogy kinyissa az ablakot. Rosszul tette. Abban a pillanatban óriási szél támadt, elfújta az asztalról a papírokat. Ez még nem is lett volna gond, ám -és itt jön a lényeg- ám a bambuszt is lefújta a helyéről.
Kellemeset loccsant a szkenner tetején.
-Ááááááá neeeeeeeehh!- Kiáltotta el magát Nóri, mire az anyja, aki épp a parkolóban pakolt, felpillantott rá.
-Na mi van?- Kiáltotta oda egyszem lányának.
-A hülye bambuszod ráömlött a szkennerre!
-Akkor töröld le!
-Zseniális anyával áldott meg a sors...
Ezek után inkább becsukta az ajtót. Egy szobával arréb Bence és Gergő kezdtek beszélgetni. Nóri szervált gyorsan egy rongyot, és felitatta a büdös, mocskos vizet. Miután ezzel végzett, fel is öltözött, aztán úgy döntött, kimossa a dohányfüsttől és minden egyébtől bűzölgő ruháit. Csak hogy nem találta ott, ahol hagyta.
Kénytelen volt felhívni az anyját, aki tájékozatta afelől, hogy az előszobában, a tükör elé rakta. Nóri odanézett - tényleg ott volt. Pólóstól, fehérneműstől, mindenestől. Micsoda humorral áldotta meg az élet az anyját, hogy az ilyen ruháit minden ember szeme elé dobálja... Kösz, anya.
Szóval fogta a ruhákat, és gyorsan bevágta a fürdőszobába, hogy kimoshassa őket. A piros pólójából pedig nem jön ki a vörösbor!
Most már egyedül van otthon. Mindenki elment innen, ő pedig azon gondolkozik, mit csináljon. Tanulnia kéne. Olvasnia is. De jelenleg jobban foglalkoztatja az, hogy iszonyatosan szomjas. Hogy miért ilyen szomjas? Maradjon örök titok, bruhahaha.

EGY HÍJÁN SZÁZADIK BEJEGYZÉSEM! *-*

(iszonyatosan értelmes bejegyzést láttok XD)

Áhháááhh bevagyok zsongva de nagyon :DDD

Reggöl még úgy keltem föl, hogy jajdejóholnaphétfő. ._. Ám mostanra már teljes bedobással kiabálok,ugrabugrálok és kacarászok, meeeert...

MEGJELENT AZ FMA BROTHERHOOD ELSŐ RÉSZE!! *_________*

És én már meg is néztem ahhahahahahaaaa...

Roynak más a szinkronhangja. :C De egyébként olyan, mint régen szerintem és ez NAGYON happy happy joy joy~

VÉGRE VAN ÉRTELME AZ ÉLETEMNEK

Látjátok? Tudok én boldog lenni, ha akarok. BOLDOG VAGYOOK :D

Megígértem, Timi, hát tessék.

Enyésző sötétség. Néma csönd. Mozdulatlan levegő, élettelen tér. Az egyszerű Semmi.
Egy cipőkoppanás. Majd még egy. Bizonytalan léptek visszhangozzák be az ürességet, céltalanul haladva valamerre. Egy sötét szempár csillan a feketeségben, értetlenül cikázik jobbra és balra.
-Hol vagyok?- Szólal meg, szavai végighasítják a levegőt. Metsző némaságot kap válaszul. Egy ideig még vár, aztán félve tovább indul.
Csöpp, csöpp.
E alig hallható zajra felkapja fejét, s miután a remény végigsuhant gondolatain, arra siet. Világosságot vár, de csak sötétséget talál. Az apró zaj pedig csak nem múlik el.
Csöpp, csöpp.
"Mi csöpög?" Kérdezi magától vagy századszorra, de sosem kap rá választ. Nem lát semmit, nem tudja, hol van - szabadulni akar innen, minél hamarabb.
Talán víz? Na de mit keresne itt víz? Semmi jele annak, hogy bármi is lenne itt. A zaj felé halad egyre határozottabban, mígnem egyszer talpa alatt érzi a jeges folyadékot. Lehajol, ujját hozzáérintve a tócsához. Állagából nemigen képes megállapítani semmit, így orrához emeli a titokzatos nedűt.
Vér.
Borzadva söpri le magáról, pár lépést hátra tántorodik. Nem ért semmit. Igazából nem is érdekli, egyszerűen ki akar jutni innen.
Egy sóhaj suhan el füle mellett, reszketve pördül meg tengelye körül.
-Ki van ott?- Kiáltja kétségbeesetten, meresztgetve szemét, hátha megpillant valamit. Vagy valakit. Csend fogadja meggondolatlan szavait, majd hirtelen minden megváltozik.
A sötét helyét átveszi a vakító fehérség, a láthatatlan láthatóvá válik. A várva várt dolgok váratlanul erősen körvonalazódnak ki. Ugyanúgy, ahogy egy másik alak is. Fejét elfordítja, teste megtörten előre hajolva.
-Nóri?- Csillan fel a másik szeme. -Hogyhogy itt vagy? Egyáltalán hol vagyunk?
De választ még mindig nem kap. A Nórinak nevezett személy meg se mozdul.
-Nóri?- Szólítja megint, közelebb lépve hozzá.
-Ott állj meg- Susogja amaz továbbra is elfordulva, teste enyhén megremeg. A régóta megört csönd ismét közéjük telepszik, a másodperceket méginkább meghosszabbítva.
-Mi ez a hely?- Kérdezi tétován.
-A lelkem.- Pillant rá végre Nóri. Szemei fehérje most vörösen izzik, kék írisze csak méginkább kihangsúlyozza ezt. Arcán rászáradt könnycseppek, mimikája mozdulatlan. Mindketten választ várva néznek egymásra, de egyikőjük sem szólal meg.
-Képtelen vagyok rá.- Mondja végül Nóri, szenvedve rázva meg fejét.
-Mire?
-Még mindig itt vagy...- Mormogja, aztán, mintha egyedül lenne, elmélkedve elfordul, egy távoli pontot szemlélve.
-Nem értelek...- Rázza meg fejét.
-Persze, hogy nem értesz- Mondja könnyedén -,mivel nem akarsz megérteni. De, tudod, mit?- Fordul meg hirtelen, eltökélten fúrva tekintetét a másikéba. -Én sem akarom, hogy megérts.
Ezzel megint hátat fordít neki. A csönd ismét kellemetlenül feltűnik, az idegen személy pedig nem tudja, mit kezdjen magával.
-Dolgom van.- Böki ki végül közömbösen. -Mehetek már végre?
-Ott az ajtó.- Mutat a hely másik végébe, de oda se néz. Amaz gyors léptekkel el is indul, csak az ajtónál áll meg.
-Zárva.- Szól oda neki némileg szemrehányóan. Sietnie kéne, és még fel is tartóztatják?
-Tudom.- Vonja meg vállát Nóri, a legkevésbé sem meglepetten. -Eddig még sosem nyitottam ki.
-Nem érdekel, mennem kell!- Mordul rá idegesen, egyet dobbantva lábával.
-Tudom- Ismétli. Egy nagyot sóhajt, majd ő is afelé indul. Léptei ingatagok, bizonytalanok, mintha nem is ő uralná mozgását. Az ajtó előtt megáll, nyúzott arckifejezéssel kezdi méregetni.
-Mi lesz már?- Veszti el türelmét egy idő után. -Nyisd ki!
Nóri élettelen tekintetét a másikra emeli, majd reszketve bólint párat. Nagyon jól tudja, mit kell tennie.
-Mire vársz?
-Csodára.- Mosolyog rá fájdalmasan, aztán kezét reszketve a kilincsre teszi. Látszik rajta, hogy hezitál, hogy önszántából sosem tenné meg.
-Nincs kulcs?
-De, én vagyok az.- Ezzel lenyomja a kilincset. Az hasogató nyikorgással engedelmeskedik parancsolójának, majd lassan kitárul.
-Na végre.- Húzza elégedett mosolyra száját amaz, s mint aki jól végezte dolgát, minden további szó és pillantás nélkül átlép a küszöbön.
Nóri csendben áll, homályos tekintettel figyelve a távolodó alakot.
-Megtettem...- Suttogja elhalóan, erőtlenül visszatolva helyére az ajtót. Zengő kattanás, majd ismét mindent elborít a Sötétség.
Csöpp, csöpp.

Remélem egyszer majd átéled ugyanazt, amit én. Csak hogy ismerd az érzést.

Barátaim megölelének...
Szivökhöz nyomták szívemet;
Bennem mi boldog volt a lélek!...
Később tudám meg: mért öleltenek? -
Azt tapogatták, míg öleltek:
Hol van legfájóbb része e kebelnek?
Hogy gyilkukat majd odadöfjék...
És odadöfték!

(Aki nem ismerné a verset, az süllyedjen el jó mélyre.)

Na, szóval magyar kisérettségi...Megint mindent csinálok, csak tanulni nem tanulok. Amint látjátok.

De mostmár tényleg elkezdem. Csak újraolvastam ezt a verset, és hirtelen gigászi vágyat éreztem, hogy berakjam ide. Szóval beraktam. Enjoy.

Nem akartam írni a szülinapomig, de hát most mégis megteszem. Ejj, ejj.

Rég éreztem ennyire, hogy az életem kezd szétesni, én pedig csak állok, és nézem, ahogy a precízen felépített világom hirtelen darabjaira hullik, és szétporlad...

A sok egoista olvasóban gondolom most azonnal felmerül, hogy ehhez vajon mennyi köze lehet? Ne tessék reménykedni, senki miatt nem fogok nyígni. Le fogom írni azt, ami most bennem tombol. Hátha valakinek tanulságul szolgál.

Emlékszem, évekkel ezelőtt, jó sok évvel ezelőtt elhatároztam, hogy én a barátaimért fogok élni, hogy jókedvre derítsem őket, hogy lássam, ahogy boldogan mosolyognak. Ez volt az életcélom, emiatt éreztem úgy, hogy van értelme élnem. Ekkor lehettem úgy 11 éves. Azóta mindent, de mindent a barátaimra áldoztam, olyanokat tettem meg értük, amiket más még a párjának se tenne meg. De én megtettem, mert örültem, ha örültek. Szüleimmel a kapcsolat ekkor kezdett romlani, de mindenki betudta annak, hogy kamaszodok. Én is.

Lassan teltek, múltak az évek, én pedig egész jól eléldegéltem a világomban. Igaz nem vagyok egy központi ember, de jó érzés volt, hogy a barátoknak szükségük van rám. Fontosnak éreztem magamat. Az összes gondolatomat ők foglalták el, mindig a legmegfelelőbben igyekeztem viselkedni velük, ha rossz kedvük volt, próbáltam kirángatni őket a depresszió lucskos gödréből. A lelkemet adtam egy-egy kapcsolatba.

Ismét eltelt pár év, felnőttek a barátaim, felnőttem én is. Egyes szálak meglazultak, egyesek pedig erősödtek, de hát ez már csak így természetes. Ugyanúgy éltem tovább, mint eddig, barátaimra fordítva minden energiámat. A családtól egyre inkább elhidegültem.

A talaj akkor kezdett kicsúszni a lábam alól, mikor már lassan mindenkinek lett párja, csak nekem nem. Nyilván fontosabb lett számukra az, hogy a szerelmükkel legyenek, én ezt teljesen egyértelműnek tartottam. Mégis, mikor egy-egy hétvégi, vagy hétköznapi napon otthon üldögéltem, és üveges szemekkel bámultam a képernyőre, eléggé elkedvetlenedtem. Úgy éreztem, mint aki már bevégezte a dolgát, egyúttal haszontalanná, feleslegessé vált. Nem volt több dolgom az életben, hiszen a barátaimat már más érdekelte. Csak ültem, mint egy elhasznált játékszer, kifakult lélekkel, tompa gondolatokkal. És csak vártam, vártam, hogy végre beszélhessek valakivel, hogy hozzászólhassak valakihez... De nem jött senki, és még csak az eszükbe sem jutottam, hiszen jól érezték magukat. Nem neheztelek rájuk emiatt.

Nemrég anyám rádöbbentett egy nagy igazságra.

Mivel én a barátaimat választottam, a családot és a hobbijaimat elhanyagoltam. Szinte nem is foglalkoztam azokkal. A család szinte semmit sem tudott rólam, csak akkor láttak, ha "szükséges" volt. A rokonoknak túl kevés voltam, a barátoknak túl sok.

Pedig az életben nem a barátok, hanem a család marad meg biztos pontként...

Meg kell változnom. Meg fogok változni. Nem, ez nem csak amolyan légből kapott kijelentés, ezt meg kell tennem. Nem akarok, de meg fogok. Több időt fogok fordítani a családomra, kevesebbet a barátaimra, bár még a lelkemben nem értek egyet ezzel. Nyíltabbnak kell lennem. Nem engedek annyira közel soha többé senkit, mint eddig. És nem szabad félnem az emberektől. Megváltoztatom az értékrendemet.

Higgyétek el, ez csakis miattatok történik. Nem akarok mégegyszer összetörni.

Basszus, már az interneten se érezhetem magamat tökéletesen anonimusként O_o Mindenhol ismerősökbe botlok, ómájgááád...

A kampánynak (hálistennek) vége, de nem akarok erről beszélni. Még mindig tele van a tököm az egésszel, jobb, ha nem is gondolok rá. És persze a rohadt tanárok sem képesek későbbre rakni a dogákat. Nem tudom, hogy fogok kedden nyelvtanból, fizikából, és bioszból elfogadható minőségű tz-t írni, a többiről nem is beszélve. -.-"

28 nap múlva lesz a szülinapom! :D

Kit érdekel.

Már alig várom, hogy végre szünet legyen, ismét. :D Kurvára vicces, hogy mindenki úgy veszi, kampánykor csak szórakoztunk... persze, csupa kedvtelésből keltem fel minden nap fél ötkor, hogy aztán ugrálhassak mindenki füttyentésére és kiszolgáljam a népet. ._. Alap. Mert nekem ilyen mazochista hajlamaim vannak nyilván.

Már csak úgy 40 oldal van a Holt lelkekből, de annyira nem érdekel, hogy nincs lelki erőm visszaülni olvasni. Borzalmasan unalmasan vontatottan hosszú. Bváh.

Nemtom, kész, feladom.

A január és a február úgy szar, ahogy van. Amikor az ember már azt hinné, hogy végre egyenes mederbe terelheti magát, mindig jön valami kibaszás, és ugyanoda visszaesik, ahol addig volt. Már kezdem unni.

Pénteken végre eljutottam a fodrászhoz, utána pedig Rékánál aludtam. Már csütörtökön is tök feldobott voltam, örültem, hogy nála lehetek. El is hülyültük az időt kellőképpen, közben meg megcsináltuk a kampányruhánkat és megnéztük az Amerikai Pite összes részét. Jó volt, szeretlek Réka. :D

Aztán most, miután egy ideje Timivel se tudok kapcsolatot teremteni sehogy sem, eszembe jutott, hogy pont egy éve történt az Annás dolog, és egyáltalán nem vagyok nyugodt. Szerintem ez a kibaszott Valentin nap nekem el van átkozva, vagy fogalmam sincs. Mindenesetre mivel Timit se msn-en, se yahoon, se mobilon keresztül nem tudom elérni, csak abban reménykedek, hogy semmi baja nincs... Lehet csak túlságosan paranoiás vagyok, de ezt már ki kellett írnom magamból. Nem mintha most jobb lenne. Timi, hol vagy?!

Gondoltam nem törlöm ki a fentebbi bekezdést, de már "lerendeződött" a dolog. Bár továbbra sem vagyok nyugodt...

Aztán itt van ez a Holt lelkek is, eddig 30 oldalt olvastam, de nem valami izgalmas. -_- Már csak 250 oldal... Megyek is vissza olvasni.

Három hét ilyen és ehhez hasonló hangulat után asszem kezdek végre magamhoz térni. Legalább is a jelenlegi pillanatban így érzem. :D

Mivel úgy érzem, a tegnap valamennyire döntő nap volt, leírom ide.

Szóval, végre sikerült beiratkoznom az angol tanfolyamra, ami kedden és csütörtökön lesz háromnegyed öttől nyolcig. Én sem örülök neki, de csak ez a csoport indult most, nem volt választásom.

Tehát időben elindultam, időben érkezett a 92-es is. Időben oda is értem volna, ha nem szállok le eggyel hamarabb, mint kellett volna. Ha ha. Ha. Mondjuk még így is sikerült beesnem az épületbe, ahol rögtön két ismeretlen fazonba ütköztem. Később kiderült, hogy ők a csoporttársaim. Az órák pedig egy másik, kb. három utcával lejjebbi házban lesznek megtartva, aminek nem örülök, mert ez plusz 10-15 perc. Hamarabb kell indulnom, morr.

A tanárnő ugyanaz, mint anyámnak és tesómnak is volt :D De szerintem nem ismert fel meg semmi. Nem mintha akarnám... Hatan vagyunk a csoportban, három nő, három férfi. Én vagyok a legfiatalabb.

Remélem kibírom, végül is csak három hónapig kell...

Valami nagyobbat akartam ebből kerekíteni, de jelenleg ennyi tellik tőlem. Most pedig megyek memoritert tanulni. ._.

Najó, miközben a net bassza már megint rezet, inkább írok egyet -.- Miért van az, hogy minden vasárnap gecizik?

Szóval az úgy volt, hogy délben keltem, mivel este nem aludtam valami rendesen... 3-4 óránként felébredtem valami rémálom miatt, és órákat szenvedtem, míg visszaaludtam. De reggelre már hálistennek nem fájt a fejem, legalább ez az egy jó volt.
Felkeltem, leültem a géphez, és olvastam. Aztán úgy egy óra múlva szépen eltűnt a net. De hát ezt már megszokhattuk...
Unalmamban nézegetni kezdtem a beérkezett fájlokat (ismét jókat röhögtem egyes képeken), megnéztem a Simses videóimat :D Aztán meg rátaláltam az msn-es logjaimra, amik 2006-ig nyúlnak vissza *_* Három és fél év, és mégis milyen közelinek tűnik minden egyes mondat!

Na de most jön a mese.
Közben apám nagyban főzőcskézett.
-Gyertek segíteni!- Kiáltotta néha oda nekünk, de eddig még se bátyám, sem én nem mozdultunk meg. Aztán a következő ilyen ordításnál egyszerre léptünk a konyhába.
Mintha csak erre várt volna apám, a vokba beleloccsintotta az erőspistát. Nos. Gondolom ti is tudjátok, mi következik ilyenkor...
Egy perc múlva köhögve, hörögve, levegő után kapkodva menekültünk ki a konyhából.
-Hogy ti milyen nyápicok vagytok!- Mondta apám hasonló halálhörgések közepette. Ja, valóban... :D
Az ablakok fénysebességgel lettek kicsapkodva, és a végén már majd' leszállt a hajam a huzattól. És az a rohadt erőspaprika csak nem akart eltűnni a lakásból!
Tíz perc múlva megint visszaólálkodtunk a csatatérre, tesóm gyorsan elpakolt az asztalról, én meg hasonló gyorsasággal megterítettem. Apám végzett az előző fogással, most igazi erős paprikát kezdett sütni...
-Ezt direkt csinálod, igaz?- Mordultam rá, és újból köhögni kezdtem.
-De hát így jön az étel!- Vonta meg a vállát nagy ártatlanul.
Negyed óra múlva már meg bírtuk állni köhögésrohamok nélkül, szóval leültünk enni. Ekkor toppant be anyám, aki még nem volt hozzászokva a szaghoz, és most ő kezdett el fulladozni.
-Hát én itt nem bírok enni...- Mondta két hörgés között, mire apám az ablak felé fordult.
-Jól van, nyissunk ablakot!- És már rántotta is ki az ablakot. Csakhogy az épp párkányon hűlő edényeket figyelmen kívül hagyta...
-A jó kurva büdös életbe!- Kiáltotta el magát anyám, miközben a töltött karalábé egy művészi kört leírva apám lábára toccsant. Egyébként ritkán káromkodik. Anya is, és a karalábé is.
-Le fog esni.- Jegyeztem meg csöndben.
Kb. a fél konyha úszott ezután karalábészószban... Hát igen, ezek a szép vasárnapi ebédek.
-Nórika majd segít takarítani, ugye?- Pillantott rám anyám, az ebéd befejeztével.
-Persze ilyenkor Nórika vagyok...- Morogtam rá, mint egy bolhás kutya.
-Na, ugye segítesz?
-Hát persze...
Lavor. Mosószeres víz. Rongy.
Ezzel egyensúlyoztam be a konyhába, és öt perc alatt kész is lettem vele. Anyám meg nem akarta elhinni, hogy minden tiszta. De hát minden az volt! Én egy igazán precíz ember vagyok, ha nem tudnátok.
-Apád cipője még hátra van.- Mondta, amolyan kegyelemdöfésként. Megütközve néztem rá. Aztán a papucsra. Tudjátok, elég bizarr lábbeli az. Én ahhoz hozzá nem nyúlok.
-Mi? Takarítsam le?
-Igen.
-De... de... de te vagy a felesége!
-Te meg a lánya!
-De te a felesége vagy!
-Mi van már itt?- Hajolt be tesóm a szobába.
-Tessék, Gergő, takarítsd le apád papucsát!- Nyomtam a kezébe a rongyot, és elégedetten elmasíroztam.
De aztán végül mégis csak én szedtem le róla a karalábészószt... Igazságtalan az élet.

Úgy tűnik, most egy időre visszajött a net. Ideje volt.

Hát nem is tudom, mit írjak...

Szombat óta beteg vagyok, mostanra már kezdek kigyógyulni. Az antibiotikum is elfogyott, szóval mostmár tényleg meggyógyulhatnék. Már idegesít.

Jövő hét pénteken megyek fodrászhoz. Igen, megcsináltam.

Ezen a héten eléggé úgy éreztem magamat, mintha burokba lennék zárva. Mindent csak kívülről szemlélhettem, és amíg a többiek a suliban rohadtak, én azt számolgattam, hogy kb. mikorra érnek haza, és hogy kb. mikor jönnek fel msn-re...

Elég sokat unatkoztam, és elég sokat aludtam is. Meg elmélkedtem is. Ilyesmi. A hasznos dolgok továbbra is ugyanúgy váratnak magukra, mint eddig.

Mennék angol tanfolyamra is. Eddig úgy volt, hogy becsatlakozok egybe, ami már egy ideje megy, és előrébb tartanak az én szintemnél. Ezért pótórákat kapnék. Az eredeti 15:10-kor kezdődik, ezért a sok eszükkel negyed háromra rakták a pótóra kezdetét.

Kérdezem én, mégis hogy a jó büdös kurva életbe érjek én oda kedden és csütörtökön, ha kettőkor van vége a tanításomnak?

Komolyan... direkt vagy háromszor elmondtam nekik...

Szóval szerintem ennek az egésznek is lőttek. Hát nagyszerű. Bár az alapórákat csak azért nem sajnálom, mert a már ott tanuló négy ember nem túl szimpatikus... jobban mondva, ők már összeszoktak a hónapok alatt, én meg csak hirtelen berobbanok közéjük. Szal elég szar érzés volt ott lenni...

A félévi bizonyítványom kivételesen szerintem egész jó lett. Bioszon és fizikán kívül minden négyes.

Na jó, mostanra ennyit, igazából semmi sem történik velem, amiről írhatnék.

Hát én már most feladom, komolyan nem bírom tovább XD Ez valami borzalom...

A mai napomat már alapjáraton megalapozta az, hogy mikor végre éjfél körül az ágyamba tévedtem, és esetleg már aludni is tudtam volna, a paraszt szomszéd csapkodni kezdte az ajtajukat. Negyed óra múlva sikeresen megunta, de utána viszont egy kocsi riasztója szirénázott fél óráig... Persze ezután se voltam képes elaludni, mert olyan hányinger fogott el, amilyet már nagyon rég nem éreztem. :D Szóval ezzel is vergődtem tököm tudja meddig, aztán kimentem a nappaliba, ahol apám már épp aludni készült. Leültem, és néztem valami Tom Cruise-os filmet, igazából azt se tudtam, hogy miről beszélnek. A rosszullét meg csak nem akart elmúlni... már kezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mennyi ideig tudom visszatartani a hányást :D Aztán apán elzavart aludni, mert hát ilyen jó gyomorral valószínű, hogy fogok tudni. Megint bedőltem az ágyamba, és úgy fél óra múlva végre sikerült elaludnom is...

Szóval reggel frissen és üdén keltem, a rosszullét még mindig kicsit dolgozott bennem, de nem nagyon érdekelt. :D

Magyaron ismét lerohadt a kezem az írástól, matekon... hát, csak a szokásos matekóra volt, rajzon meg egy BORZALMAS, UNDORÍTÓ, és BORZALMAS japán vázát kellett lerajzolnunk. A végén már azt hittem, hogy tökön döföm magamat. Hogy lehet valami ennyire giccses?!

Tesi óra... kb. az utolsó negyed órában álltam fel a padról, mert hogy osztályozás volt, és természetesen ebben a nyomorult 15 percben fejbe kellett dobni egy röplabdával. Hogy rohadna le a keze annak a szerencsétlen csajnak :D De nem csak engem talált el, hanem Rékát is! 8D Szóval nekem a jobb, míg neki a bal szeme mondta fel ideiglenesen a szolgálatot. Csak ismételni tudom magamat: rohadjon le a keze a csajnak.

Ezek után hazajöttem, és... leültem olvasni. ._. Most tartok a 300-nál, és kiszámoltam, hogy még úgy 30-40 oldalt még olvasnom kell, hogy ne maradjon minden az utolsó napra. Nagyszerű. Fogalmam sincs az olaszháziról, a nyelvtanháziról, és az angolháziról. Na mindegy, a lényeg, hogy túléltem az év első sulinapját. -_-

Hát BOLDOG ÚJ ÉVET MINDEN KEDVES CSIBÉMNEK!

Jáj, hát hogy írjak én ide bármit is, mikor Timi MÁR AZ ELSŐ szavamba is beleköt... ugye, Timi?

Na szóval... Szomorúan kell közölnöm mindenkivel, hogy 2009-et írunk. Meglepő, igaz? Szerintem is. Három órája és 11 perce még 2008 volt! D8 Namindegy.

Szilveszterkor itthon ültem. Na de nem akárhogy! Timi is itt volt velem. :D Kis nyugis, kis filmezgetős, kis ellevős dolog volt. Jó, még mindig tart... :D Ismét megnéztem a Harry Potter 4-et és 5-öt, szóval mostmár mindkettőt harmadszorra vagy negyedszerre láttam XDD Nem baj... én szívesen elnézegetem, egész jó filmek ezek. Meg kb. két óra alatt sikerült közösen építenünk egy házat a simsben XD Jók vagyunk!

Ööö... mit mondjak még... jól érzem magamat :D Azt hiszem, hamarosan ledobjuk a földre a vendégágyat, meg ilyesmit, mert a szüleim kifáradtak. Ho ho hó.

Na hát ez nem lett túl összefogott bejegyzés, de gondoltam írok valamit. :D Ja, és továbbra is BUÉK! Lehet, majd estefelé írok valami összesítő hülyeséget. Majd meglátjuk.

Jajj, hát egy ideje már nem írtam ide. De ti sem! Szóval mindenki szégyellheti magát egyszerre, közösen.

Ma kiírtam magamból egy rövid kis ficet, olyan jól esett. ^^ Bár tegnap már nekifogtam, de akkor félbehagytam (akit nagyon érdekel az a változat, még megvan...), most viszont majdnem három és fél oldalas lett. Már megmutattam Timinek és Rékának, de még jópár embernek az orra alá szeretném dörgölni 8D Ezek a vélemények a legjobbak...

Csak amiatt vagyok bizonytalan a felrakásban, mert van benne két olyan konkrét dolog, amit eddig csak egy helyen olvastam, és... én nem azért írtam bele, mert nem volt jobb ötletem! >.< Jajj... félek a közönségtől =/ De majd meglátjuk, mi lesz...

Holnap szilveszter. Hurrá! =D Végül aztán mégis Timi fog átjönni hozzám, mivel az anyja lebetegedett. Jobbulást, Timianyu! Még nem tudom, mi lesz holnap, de remélem, hogy jól sül el. XD

Na hát mára ennyit. Perverz álmokat kívánok mindenkinek.

Sállállááá ~

Most jó kedvem van. ^^

(bocsánat a képért XD)

Tegnap volt Reni bulija. Gondolom ezzel már mindent el is árultam. :D A csapattal kilenckor volt megbeszélve a találkozó az Örsön, de én Rékával fél kilenckor találkoztam már. Aztán Kubival is összefutottunk, úgyhogy hárman sétálgattunk az Árkádban =D Aztán... miután összegyűlt mindenki, elindultunk a Cédrus Sörözőbe (vagy hova, a nevét nem tudom), ami egy köpésnyire volt onnan. A pincében volt egy nagyobb terem, 4-5 nagy asztallal, és nekünk volt lefoglalva az egyik. Az asztalok között kicsit szűkös volt a hely, de egyébként meg szerintem pont optimális méretű volt az egész hely. Legalább is alul. Fölül nagyon kicsi volt.
Bah, de ez kit érdekel?
Szóval miután lementünk a csigalépcsőn, és leültünk, egy ideig még nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. De aztán Rékával vettünk magunknak egy-egy málnapálinkát, és mindjárt jobb lett a hangulat :D Bár az íze érdekes volt... na mindegy.
Tíz után valamennyivel beizzították a karaoket, na utána már akkora hangzavar volt, hogy nagyon. És az életben először nem zavart! Mindenki énekelt, szórakozott, vagy épp ivott... ja, meg dohányzott is.
Egy idő után Rékával elmentünk inni egy tequilát, és persze Reni apja pont akkor érkezett meg, mikor én magamba döntöttem... áh, de semmi gond nem lett belőle.
Utána megérkezett a torta is, egy kis pezsgővel... :D De azt már nem ittam meg, mert nem esett jól. Eközben már folyt a hangulat, énekeltük a számokat, fényképedzkedtünk (ugye Réka? XD), meg mindenféle hülyeséget csináltunk. :D
Höe!
Sok perverz állat, nem csináltam semmit!
Tényleg nem. Ez ilyen kis kedves, nyugis, hangulatos buli volt. Nekem tetszett. ^^ Felpezsdülés az IHB bulik után =D
Aztán egykor értünk (tehát értem és Rékáért) jött apa, hogy hazavigyen minket. Gyorsan hazajutottunk, besettenkedtünk a szobámba, és lefeküdtünk... aludni.
Ma megkérdeztem anyát, hogy ugye nem ébredt fel este, bár ezt már akkor tudtam, mikor lefekvés előtt kinyitottam az ajtaját. Úgy szuszogott és horkolt, hogy engem nem tudott átverni.
Aztán reggel... hajnali 12-kor felkeltünk Rékával, és úgy egy óra múlva elváltak útjaink. Hüpp. Azóta msn-en beszélünk XD
Régóta ez volt a legpozitívabb hétvégém. ^^ Szeretünk Reni! És boldog szülinapot! XD

Szerda van, és én is itt vagyok. Kíváncsi vagyok, anya mikor penderít el innen... mindenesetre már nem bírtam tovább. Harr harr.

Egy gyors helyzetleírás.
A szobám régen nem látott minőségben hever a romjaiban, az egyetlen szapad padlófelület a székem alatt van, mivel azt mozgatni szoktam. Mindenhol papírok, könyvek, ceruzák, füzetek, és lehet, hogy pár szurikáta is beköltözött már... igazság szerint itt tényleg nem tűnne fel senkinek.
Persze én ezt az elégikus idillt nem óhajtom megtörni, szóval csak ülök a székemen, szétvetett végtagokkal, a fejem a háttámlának nekitámasztva, és azt számolgatom, hogy hány mélyedés van a falon.
Nos, igen.
Borzalmasan unatkozok minden nap. Pedig én mindent szoktam csinálni... unalmamban már három nappal hamarabb kiolvasom a kötelezőket, mint kéne, meg ilyesmi. A rajzfüzetem megint telítődik, és még a fanficemhez is írtam másfél oldalt.
Bezzeg bárkit hallok, mindig azt mondja, hogy soha semmire nincs ideje. Hát milyen dolog ez? Nekem talán több óra egy nap, vagy mi van...? Akárhogy is próbálkoztam eddig, két órát minimum döglöttem a székemben, és figyeltem, ahogy szállingóznak a porszemek.
Szóval, ha már a géppel nem tudom elütni az időmet, akkor valami más kell. Na de mi?
Nem tudom.
És valószínűleg nem is fogom tudni, hanem egyhangúan tovább döglök a karosszékben, és tovább számolgatom a fal hibáit. Mert én ilyen vagyok.
De azért ötleteket adhattok. Normális ötleteket.

Emberek, péntek van! Visszatértem a kockák közé! 8D

Na de komolyra fordítva a szót. A töri egyeseimet kishíján kijavítottam, bioszból még nem kaptuk ki a dogát (pedig jó lenne már), és magyarból ígyis-úgyis ötmillió négyesem van.
Ebből mi következik?
Igazából semmi.
Elvileg addig voltam eltiltva a géptől, míg ki nem javítom a karókat, erre anyám most meg kijelentette, hogy "na majd ha látom a félévi jegyeket, akkor átgondolom". Tudtam, hogy mindig betartod a szavadat, anya. Remélem, nem olvasod a blogomat, mert akkor már érteném, hogy miért gondoltad meg magad.
Időközben hazajöttek a szüleim. Én itthon nagyban féltem, hogy még fél tízkor se értek vissza a kórházból (hosszú történet...), felhívom anyámat - nem veszi fel. Felhívom apámat, aki közli, hogy épp a Tescoban vásárolnak, és nyugodtan lejöhetek majd cipekedni.
Ennyit a sajnálatomról.

Aztán még az is van, hogy már megint egy csomó kötelezőt ki kell majd olvasni. A jó palócok még rövid, na de az a Noszty-fiús... miért, mondd, miért?!

Na hát ennyit mára. Csak, hogy tudjátok, még élek.